Történt egyszer, hogy Eszti barátnőmnek munkaügyben el kellett utaznia. Nem mellesleg egy háromgyerekes anyukáról beszélek, akinek egy tök jó fej férje van, aki foglalkozik a gyerekeikkel, de a főzést és a különórákat nem szokta abszolválni. Úgyhogy iszonyú rohanás következett, készült Excel-tábla is, meg minden, telefonszámokkal, programokkal, a nagymama beszállt a főzésbe, mégsem ment zökkenőmentesen a dolog. Ugyanis hirtelen annyi feladat szakadt a dolgozó apuka nyakába, amit egyébként ketten vittek addig. Vagy jobbára az anyuka. És bizony előfordult, hogy csörgött a telefonom, és Gergő érdeklődött, vajon a kislánya éppen különórán van, vagy nálunk, és ki, mikor alszik otthon, mit tudok erről. Persze, mindenki túlélte az anya utazását, maradandó károk nem keletkeztek.
Amikor a lányom született, akkor a fiam hároméves volt, és persze mikor máskor lett beteg, mint éppen aznap, amikor Panka már megvolt, de még nem mehettem haza. És a fiam természetesen az anyját akarta, ezért én két szoptatás között hazalógtam a kórházból, hogy legyen, aki ölelgeti a lázas kisfiamat, mert erre nálunk csak anya volt mindig is megfelelő, apa szóba sem jöhetett.
A nagy baj akkor van, ha anya beteg. Tényleg beteg, esetleg még kórházba is kell mennie. Ez történt Ildiéknél.
„Gerincsérvműtétem volt, ami azt jelenti, hogy két hét kórház, utána pedig alig tudtam mozogni. Gyakorlatilag az egész addigi életünket újra kellett szervezni, bevonva a barátainkat is, mert a férjem olyan korán indult dolgozni, hogy nem tudta a kicsiket oviba, suliba vinni, én meg nem voltam otthon. Előre megfőztem egy tonna kaját, és nagyon szarul éreztem magam amiatt, hogy nemcsak aggódnak értem, de még gondot is okozok. Amikor hazamentem, akkor a fürdetésben is segítségre szorultam, anyukám hetekre odaköltözött, és segített mindenben, nélküle nem ment volna, mert felemelni sem tudtam a legkisebbet sokáig” – mesélte Ildikó az NLCafénak.
Az ideális az, ha anya és apa megosztják a feladatokat! (fotó: Thinkstock)
A muszáj nagy úr!
Zoli viszonylag gyorsan rájött arra, hogy nincs mese, meg kell tanulnia főzni, ha az elkövetkezendő fél évet túl akarja élni. A felesége az életéért küzdött, műtétek során esett át, míg ő otthon próbált boldogulni a két kicsi gyerekkel. Szerencsére a munkaadója maximálisan segítette, mellette állt.
Erika betegsége villámcsapásként ért minket. Rettegtem, hogy ne veszítsük el őt, és közben a gyerekek előtt erősnek kellett mutatkoznom. Hajnalban keltem, mostam, reggelit csináltam, uzsonnát csomagoltam, aztán indultunk a srácokkal a suliba, oviba. Berongyoltam a munkahelyemre, onnan a kórházba, aztán a gyerekekért, közben Erika elmondta, mit, hogyan szokott főzni, mit csináljunk este. Ő segített nekem, pedig éppen fordítva kellett volna. Este leckeírás, vacsora, aztán már olyan fáradt voltam, hogy alig értem be az ágyamba. Megtanultam értékelni azt, amit a feleségem mindennap végigcsinált. Hétvégenként könnyebb volt, jött anyósom, takarított, játszott a gyerekekkel, és megfőzött, bevásároltunk együtt. Négy hónap múlva már fejből megfőztem néhány ételt, a feleségem pedig hazajött, meggyógyult. Azóta mindenben segítek neki, sokkal többet, mint előtte. Egészen egyszerűen azért, mert tudom, hogy mennyi teher volt egyedül az ő vállán. És végtelenül tisztelem az erejéért!