Másfél hónappal járnak a tananyag előtt a Janikovszky csupa szív elsősei

Neményi Márton | Fotózta: Neményi Márton | 2017. Március 14.
Fél éve ők voltak a világ legmegilletődöttebb osztálya. Ma minden nap buli kajaosztással, YouTube-diszkóval és a csempék rései közti egyensúlyozással. Megnéztük, hogy szeretheti egymást ennyire másfél tucat elsős.

“Én nem vagyok dedós, én nagyon kemény dolgokat olvasok” – jelenti ki az 1. d osztály elnök-vezérigazgatója, a hétéves Erik. A közbevetés releváns (hétfő reggel nyolc múlt, olvasásóra van), és szerencsére kiderül, hogy nem Stephen Kinggel, hanem Mi micsoda-könyvekkel übereli a Bogyó és Babócát, illetve a profibbaknál Harry Pottert.

Profiból pedig sok van. Az osztály 19 tanulója mind tavaly ősszel, azaz fél éve kezdte az iskolát, akkor ketten írtak és olvastak úgy-ahogy, ma pedig mindenki. Nemhogy nincs lemaradó: az egész osztály másfél hónappal jár a tananyag előtt. Ez nemcsak iskolai rekord, hanem valószínűleg országos is.

Még mielőtt azt hinné bárki, hogy intelligencia, szorgalom és cukiság szerint castingolták volna a gyerekeket: erről természetesen szó sincs, a Janikovszky Éva Két Tannyelvű Általános Iskola egyáltalán nem elitképző. Mégis különlegesek.

A szülők és a szakma is csak lesi, mitől teljesítenek ilyen jól, a legőszintébb megfejtés egy édesapától érkezett, aki levélben jelölte az osztályt az ország kedvencének:

“Példátlan kedvesség és odafigyelés jellemzi őket az első perctől kezdve. Ha valaki késve érkezik, három ember pakolja ki a táskáját, mire feleszmél. Ha lepottyan egy ceruza, legalább négyen ugranak utána, hogy felvegyék. Egy csomag otthonról hozott ropit képesek egycentisre törni, csak hogy mindenkinek jusson… És ami páratlan: végigszökellnek úgy a folyosón »aki csíkra lép, szerelmes«-t játszva, hogy nem lökdösik egymást. Ilyet még nem láttam.”

A jelek szerint a pedagógusok sem. Judit néni, a két tanító egyike fiatal anyuka, gyakran kell otthon maradnia a gyerekkel, “ilyenkor sorban állnak a kollégák, hogy helyettesíthessenek, mindenki odavan tőlük – meséli a szünetben. – Persze én is. Szó nélkül hazavinném bármelyiket.”

Még úgy is mindenki előtt járnak, hogy a tanító kreatívan lavírozik velük – szó szerint – a közoktatás rendszerében. Az első óra végét például lecsippenti, hogy egyedül, nyugodtan reggelizhessenek, a szünetekben pedig YouTube-diszkó van, Judit néni a DJ, lehet kérni, már amennyire a sávszélesség engedi. Alvaro Soler Sofiája az abszolút kedvenc, erre nagyjából mindenki táncol. Sem ebben, sem másban nincs vita, utána a lányok Shakirát kérnek (“a vakavakásat!”), a fiúk ekkor már inkább csak a klipet nézik. “Ők kitombolják magukat, nekem meg legalább van egy szusszanásnyi időm” – mondja az osztályfőnök.

“Oké, játsszuk azt, hogy elkezdődik az óra” – kezdi az órát Judit, a mondat kész ars poetica, nagyjából mindent elmond vele a tanításhoz való viszonyáról. Magolás helyett beszélgetés, kőkemény számonkérés helyett tanulságlevonás – meg is lett az eredménye. Ők tizenkilencen “tavaly szeptemberben még kis, megszeppent, kissé szorongó gyerekként álltak az iskola udvarán – így a már említett apa levele. – Egymást méregették, próbáltak alkalmazkodni a teljesen új környezethez, egymáshoz.”

“Ma már egy nagyszerű közösség tagjaként néznek egymásra. Az osztályban mindenki próbál a lehető legjobb tudása szerint teljesíteni, és akinek szüksége van segítségre, azon a képességeikhez mérten segítenek, hogy mindenki számára könnyebb legyen a tanulás. Ezzel maguknak, társaiknak is örömet szereznek, így boldogabbá téve az iskolában töltött időt.”

A gyerekek különböző háttérrel érkeztek, de az anyagiaktól függetlenül minden család rendezett, szerető. Akad vietnami és kínai kislány is, utóbbi nem is beszél magyarul, nem baj, megoldják. “Tessék, itt a multikulti működik, zárja le az évtizedes, Magyarországon is aktuális vitát Judit néni, és mi nem ellenkezünk.

Hiába túl szép, hogy igaz legyen, igaz: ilyen együttműködést hat-hét éves gyerekek között még nem láttunk. Nincsenek játszmák, nincs hatalmi hierarchia. Kimondatlan alapszabály, hogy ha valami ehető, és több van belőle, mint egy, körbekínálják. A lassúakat megvárják, a későknek lopva mutatják, hol tartanak. Ha jelentkezni kell, az osztály fele szabályosan kiesik a padból, a másik fele inkább csendben tudja a választ.

Természetesen rákérdezünk az “aki csíkra lép, szerelmes!” játékra, Judit legyint, inkább megmutatják. “Reggeli előtt, jó? Én sem lépek csíkra.” Nem egyszerűen nem lép, az egészet ő kezdi: ahogy elhangzik a vezényszó, a gyerekek a várható őrjöngés helyett szépen csendben koncentrálnak, a többség természetesen arra, hogy a sűrű csempén ne lépjen csíkra, de páran diszkréten begyűjtenek azért egy-két szerelmet.

A levélben taglalt ropis példát muszáj élőben is kipróbálnunk, lerakunk hát eléjük egy zacsi Nógrádit. És tényleg: a módszer az, hogy gyorsan felmérik, mindenkinek jut-e egy (jut), a többit pedig követhetetlen matematikai műveletek és diplomáciai manőverek során tizenkilencfelé törik, míg mindenki elégedetten távozik. Másfél percig tart az egész.

Egyedül a celebség meghatározását illetően alakul ki némi konfliktus. Erik (aki nagyon kemény dolgokat olvas) hálás fotóalany, “lefotózott, sztár vagyok!”, kiáltja el magát egy ponton a fényképező felé hadonászva, “engem is, mégsem vagyok sztár”, tart ellent egy szkeptikus hang hátulról. Erik, mint később kiderül, fél órát őrlődik ezen. “Csókolom – szólít meg –, akit a fényképes bácsi lefotóz, az sztár?” Természetesen. “Na, sztár vagyok”, közli az osztállyal, ez már inkább kijelentés, mint felkiáltás, így az egész osztály kénytelen elfogadni, hogy ők bizony mind sztárok.

 

Exit mobile version