Jóri Gabriella tanító és Rafael Zsolt pedagógiai asszisztens néhány éve találtak egymásra, mint munkatársak, és azóta nem eresztik egymást: kollégák, de barátok, szövetségesek is lettek. Egymáséi és a gyerekeké.
Nem a szokásos iskolai környezet fogad: inkább olyan az osztályterem, mint egy klubszoba. Itt nem látni hátra tett kézzel, csendben ülő gyerekeket csupán a csend és rend kedvéért. Itt nem a jegyek az elsők, hanem az élmények (de majd ők elmondják…).
A sarokból kaparászás hallatszik. Vagy Molli, a nyúl nem kapott eleget enni a heti felelőstől, vagy Lecsó, a hörcsög nyugtalan.
– És van tévé is! – kiabál be valaki.
Igaz, hogy nagydarab, régi típus, de valóban van. Csodálkozunk. Ez sem igazán jellemző a hazai általános iskolákra. Tulajdonképpen a “Herminára” sem… “Nem, ez otthonról van” – mondja Gabi néni (aki annyira nem is néni, hiszen a gyerekek tegezik. “Olykor meg »anya« vagyok – teszi hozzá). Az “otthonról van” jelenség amúgy egész általános itt, mint lassan rájövünk. Összefolyik az otthon és a suli. Ki mit nem használ már a családban, azt behozza: játékot, ruhát, cipőt. Utóbbiakkal kapcsolatban eleinte volt egy kis szégyenlősség a gyerekekben: nem akarták elfogadni Gabi néni adományait. Zsolt segített oldani a helyzetet: maga kezdett válogatni a cuccok között, így már a gyerekek is látták, hogy a dolog “nem ciki”.
A tévét egyébként hivatalosan a Jézuska hozta, ahogy egy másik évben a DVD-lejátszót. Távirányító nem volt hozzá, ezért csak magyar nyelvű filmeket lehet nézni, “de azért jó!” – mondják.
Huszka Hermina egyébként egykor itt tanított az iskolában, de a gyerekeknek inkább a róla elnevezett nap jut eszükbe, amikor érmeket kapnak a jó sporteredményért vagy a tanulásért.
Jóri Gabriella voltaképpen örökölte az osztályát, merthogy szintén tanárnő édesanyja ebből az iskolából ment nyugdíjba (de nyugodt igazából csak akkor lett, amikor már jó kezekben tudta a “gyerekeit” – a saját gyerekéiben).
Ez két éve történt, azóta csak gyűlnek a teremben körös-körül az alkotások: a diákok és tanítóik keze munkája mind. A kicsik annyira otthon érzik magukat, hogy ha játék van, szó nélkül leveszik a cipőt, mielőtt az osztályterembe lépnek.
Planetárium, mozi, strand, Csodák Palotája, játszóház, szalonnasütés, szánkózás, Tropicarium, sajtkészítés, szüret, koncert… – hosszan sorolják, merre jártak két év alatt. Gabrielláék havonta szerveznek valamilyen programot. “Kitalálom, és azonnal megvalósítom. Sokszor éjjel is felébredek ötletelni” – mondja az osztályfőnök, aki folyamatosan keresi az olcsóbb lehetőségeket. “Telefonon bármit el tudok intézni!” Mint meséli, diákjainak fele rendszeresen hányt az első utakon, annyira nem voltak hozzászokva, hogy buszozzanak.
De ez még semmi: a szülinapokon mindig azt csinálják, amit az ünnepelt szeretne, havonta egyszer pedig lángosozással indítják a napot a helyi piacon. Ennek a programnak persze környezetismeret a neve, hiszen mindig megnézik, melyek éppen a kapható idénygyümölcsök és -zöldségek, hogy mi mennyibe kerül, hogyan kell vásárolni, de azért valahogy egy lángosra mindig jut idő a végén, amire a szülők gondosan kikészítik az aprót.
“Meg amikor bent aludtunk az iskolában!” – jut eszébe valakinek. Ezt megint alig akarjuk elhinni. “Én találtam ki – mondja Gabriella, de ezen már meg sem lepődünk. – Kivittük a padokat, leterítettük a bukfencmatracokat, mindenki hozott párnát és takarót, az egyik nagymama pizzát sütött.”
Kormos, Csoki, Hajasbaba, Emmuci és Fazek… mind itt aludtak szépen, egymás mellett az osztályteremben. De előtte még volt bújócskázás, kincskeresés, bátorságpróba a sötét udvaron… azt hiszem, ezzel a programmal a 4. b. egyedülálló az országban.
“Szerintem az a mi varázsunk, hogy rengeteg időt vagyunk együtt, így mindenki csiszolódik mindenkihez – mondja az osztályfőnök. – Tavaly még voltak perifériás gyerekek, de most már mindenki játszik mindenkivel.”
“Beleéreznek a másik sorsába, és próbálnak egymásnak segíteni, ha valaki bánatos – mondja Zsolt. – Nem mondom, hogy nem szoktak veszekedni, de arra törekszünk, hogy béke legyen.”
Mindenki sírt, amikor nemrég kettővel kevesebben lettek: egy testvérpár a gyámhivatal döntése miatt “tűnt el” egyik napról a másikra az osztályból. “Nem voltak megfelelőek a lakáskörülményeik, ezért el kellett költözniük” – magyarázza az osztályfőnök.
Virág és Krisztofer már egy hónapja nincsenek velük, de a könyveiket még mindig nem vették ki a padból. “Sokáig reménykedtünk, hátha visszajönnek…
Gabriella azt mondja, kezdetben Krisztofer “olyan süni” gyerek volt. “Tudod, mi ölelkezősök vagyunk: minden reggel öleléssel köszöntjük egymást. Ő viszont tüskés volt, sokáig nem lehetett megölelni. Egy év eltelte után egyszer csak magától jött oda hozzám, megölelt, és azt mondta: úgy örülök, hogy itt vagyok! – ez volt a legnagyobb elismerés.
Most azt tervezik, hogy levelet írnak Virágéknak, mert “olyan hirtelen jött, nem tudtunk felkészülni rá, nem csináltunk búcsúajándékot sem…
Kérdezem, ki volt a barátja Virágnak és Krisztofernek. Kiderül, hogy mindenki. “Nekem a testvérem volt!” “Nekem is!” “Nekem is!” (Ezt persze csak játékból mondják, de szeretik egymást “testvérnek” fogadni.)
Egy másik kislánynak is majdnem távoznia kellett hasonló okokból, sőt az a veszély fenyegette, hogy a családból is kiemelik a problémás otthoni fűtés miatt. A gyerekek azonban összefogtak, kitalálták, hogy fát gyűjtenek a családnak, csak hogy ne vigyék el az osztálytársukat.
Kicsöngetnek, és az osztály fel is bolydul, mint máshol, ám a furcsa az, hogy nem tódulnak ki a teremből, hogy végre szabadulhatnak, hanem a szekrényhez mennek. Előkerül a csocsóasztal és a kártya.
“Azért a sok program mellett tanulunk is!” – mondja gyorsan a tanítónő, és bizonygatja, hogy a gyerekek szépen számolnak, olvasnak annak ellenére, hogy sok köztük a tanulási zavarral küzdő, és van speciális nevelési igényű kisgyerek is.
De nemcsak ez a fontos – mondja Zsolt. – Hanem hogy szeressenek iskolába járni, és hogy közösen éljenek meg dolgokat.
“Így van! – helyesel Gabriella. – Ha meggondoljuk, arra nem emlékszünk, hogy hogyan tanultunk meg írni, olvasni, de arra igen, hogy hol volt az osztálykirándulás, és ott milyen élményeink voltak. És nekik vannak élményeik.”
A gyerekek annyira szeretnek együtt lenni, hogy azt állítják, hétvégén egyenesen unatkoznak. Nyáron pedig annyira hiányoztak egymásnak, hogy megszerveztek egy közös fagyizást. Karácsonykor énekeltek az idősek háza előtt, pedig tudták, hogy nem kapnak érte ajándékot. “A nénik könnyeztek, és ez már elég is volt!” – mondják. Utána meglepetésként bekopogtattak előző osztályfőnökükhöz, és ott is előadták a műsorukat. Volt könnyezés ott is…
“Tivadar! Menjen be rögtön!” – dörren rá Gabi néni egy rendetlenkedőre a folyosón. Ha haragos, akkor magázódásra vált. Amúgy tegeződés ide vagy oda, a két pedagógusnak megvan a tekintélye. “Érzik rajtunk, hogy szeretjük őket, nem akarunk rosszat nekik, és ha valamit kérünk, azt okkal tesszük – mondják. – Imádjuk ezt a munkát. Reggelente nem úgy vagyunk vele, hogy már megint dolgozni kell, hanem várjuk, hogy bejöhessünk. És ezt megérzik a gyerekek.”
“Szilikonciciiiii” – hangzik a közös kiáltás a fényképezéshez. Van egyébként “osztálydal” is, az Eddától a “Kör”. Minden buli végén ezt éneklik el együtt – némi hadbangeléssel kísérve.
“És most lesz a búcsú…” – mondják, amire mindenki elkomorul. Merthogy jövőre az alsósokból felsősök lesznek, ami új osztályfőnököt is jelent.
“Azt Zsoltival már megbeszéltük, hogy előre felvesszük a beszédünket, mert úgysem tudjuk majd elmondani sírás nélkül – mondja Gabriella, akinek annyira szívéhez nőtt az osztálya, hogy úgy érzi, képtelen lenne új elsősöket vállalni. – A következő nem lesz ilyen, és úgyis mindig csak hozzájuk hasonlítgatnám őket…”
