“Itt mindenki másban jó, és mindenki jó valamiben” – Egymásra is figyelnek a miskolci suli negyedikesei

Kempf Zita | Fotózta: Kováts Dániel | 2017. Március 16.
Hétfőnként azzal kezdik a napot, hogy megbeszélik, kivel mi történt hétvégén. A szülinaposnak pedig mindig elmondják, miért szeretik. Ha valaki lemarad, azzal külön is átveszik a leckét, a betegeskedőknek pedig gyógyító levelet írnak. Ők nem értik, a felnőtteknek mi olyan furcsa, vagy érdekes ebben. Tanítójuk szerint viszont ők egy különleges osztály. Ismerjétek meg a 4. b.-t, Miskolcról!

Azért vagyunk jó osztály, mert sokat nevetünk, vicceket mondunk minden nap” – foglalja össze a lényeget Petra, a Vörösmarty Katolikus Általános Iskola egyik kis 4. b.-se.

Ez a mondása akár bele is kerülhetne az aranyköpéses füzetbe, amit Kati néni, azaz Balga Tiborné vezet már elsős koruk óta, amióta osztályfőnökük. Ahogy szóba kerül a füzet, már kapja is elő, és olvassa sorra a gyerekmondásokat. Ilyeneket: “Levi, kész van a matekod?” “Igen.” “Mutasd meg!” “Akkor nincs.”

Meg hogy: Hunor: “Jaj de fáj a kezem, be is kékült! Ja, ez csak festék…”

De Kati néni feljegyezte azt is, hogy a srácok a madárgyűrűző tábort madarászgyűrűző tábornak mondták, és hogy valaki úgy véli, a házityúk fején tarja van.

Vivi szerint azonban a “legjobb osztályság” többről szól. Például arról, hogy sokat beszélgetnek, és saját könyvtáruk is van. “Aki elolvas egy könyvet, az behozza, hogy más is hazavihesse, és elolvashassa” – magyarázza. A történet másokat is megmozgat, egymás után jelentkeznek, hogy elmondhassák, miért is jó itt 4. b.-snek lenni.

“Amikor valaki kórházba kerül, írunk neki kedves üzenetet!”

“A lányok eljöttek szurkolni a fiúk versenyére, még táblákat is rajzoltak!”

“A szülinapokat és névnapokat együtt ünnepeljük. Van torta, és mindig elmondjuk, hogy mit szeretünk a szülinaposban.”

“Húsvétkor a lányok minket lepnek meg, nőnapkor meg mi őket!”

“Ha lemaradok, mindig segítenek nekem, hogy fel tudjak zárkózni, és most már jobban állok” – mondja egy törékeny kislány, Vivien.De az osztálynak saját Facebook-csoportja is van. Ha valaki beteg, lefotózzák neki az aznapi tananyagot, és felteszik. “A jeges edzésen is mindig segítünk annak, aki hiányzott” – mondja egy kislány. Kérdezem, miért teszik, ezt, hiszen másnak segíteni strapás dolog, ráadásul a saját eredményeink nem lesznek jobbak ettől. “Mindenkinek jobb, ha jól tudunk haladni, és nem kell bajlódni azzal, aki lemarad. Meg hát… a barát az barát.

Arról beszélgetünk, hogy ha ez ilyen kézenfekvő, akkor a felnőttek vajon miért nem teszik ezt mind? Mit csinálnak rosszul? Csak úgy záporoznak a példák:

“A felnőttekkel egy csomó baj van. Például ha elkényeztetik a gyereküket, az nem jó, mert akkor a gyereküknek a gyereke is el fogja kényeztetni  az övét, és mondjuk, nagyképű lesz.”

“A felnőttnél még az is rossz, hogy a barátai elcsábíthatják ivásra meg cigizésre, és a családtagoknak rosszulesik, hogy ő mindig bulizik.”

“Meg ott vannak a terroristák, akik embereket robbantanak fel.”

Szerintem a felnőttekben az a legrosszabb dolog, amikor kapkodnak. Nem foglalkoznak a gyerekekkel, nem társasoznak, nem beszélgetnek vele…

 “Az se jó egy felnőttben, ha felejt. Például elfelejti a szép gyerekkorát. Nem azzal foglalkozik, milyen jó barátai voltak, hanem hogy milyen rossz ellenségei vannak.”

“Amúgy a rossz tulajdonságokat csak gyerekkorban könnyű kijavítani. Hát igen, felnőtteknél minden gyerekkorban dől el…”

Dávid azt mondja, itt mindenki másban jó, és mindenki jó valamiben. “Pitti Peti meg Grisa ugye matekból, én versből, szintén Pitti Peti olvasásból. Sportban meg mindenki!”

Nem is csoda, hiszen korcsolyaosztályról van szó: a fiúk jégkorongoznak délutánonként, a lányok pedig jégtáncot és műkorcsolyát tanulnak. “A jégtánc és a jégkorong is csapatjáték.

Az összjátékból lesznek a gólok, talán ez teszi ezt az osztályt egy kis családdá.

 fejti ki szokatlanul szabatosan az egyik kisfiú. Van egy csomó érmük, és okleveleik is mindenféle tanulmányi versenyről. “A legtöbbet Kati néninek köszönhetjük, mert ő készített fel minket!

Nem az a fontos, hogy kitűnők legyenek, hanem hogy mindenkit saját képességeihez képest kezeljünk és fejlesszünk, és az értékrendjük, világképük rendben legyen – mondja az osztályfőnök. – Mikor idősebbek lesznek, és visszagondolnak az általános iskolai évekre, nem arra fognak emlékezni, hogy milyen jegyet kaptak, hanem hogy hogyan érezték magukat.

Fontosabbnak tartom, hogy boldogok legyenek, hiszen ezek az évek még a felnőttkorukra is kihatnak.

Talán ezért lettem pedagógus… Szerettem volna másképpen csinálni, mint az én tanáraim. A tekintélyelvű tanítás helyett inkább mindent megbeszélni velük, rávezetni őket a helyes útra. Rólam mindig azt mondják, hogy »Kati néni nem szigorú«, és én nem is bánom ezt. Mert nálunk is csend van és munkafegyelem, de nem félelemkeltéssel érem el. Ez nem könnyű, már elsőtől fel kell építeni. De tény, hogy mára egy mozdulatomból, egy szempillantásomból is értenek.

Ez a harmadik olyan osztály, akit Kati néni elsőtől negyedikig végigvitt. Azt mondja, a módszerei ugyanazok, és nagyjából az eredmények is, mégis van különbség az osztályok között, ahogy gyerek és gyerek között is. “A mi osztályunk nagyon különleges. Sokszor érezzük azt, hogy nem csupán osztálytársak, hanem egy nagy család vagyunk. Én meg egy pótanyuka, akivel megbeszélik, ha bánatuk van.”

Én másodikban minden dolgozatomra ráírtam, hogy: szeretlek, Kati néni!

– vallja be egy kisfiú az első padból. Másvalaki hozzáteszi, azt szereti a tanárában, hogy: “kedvesen bánik velünk, és mindenhova elvisz minket. Minden hónapban okoz valami meglepetést!“.

Különösen, ha április van, merthogy bolondok napján Kati néni mindig kieszel valamilyen átverést. Három évvel ezelőtt elhitette a gyerekekkel, hogy a túrórudinak, amit megettek, lejárt a szavatossága. A diákjai sorra kezdték felfedezni magukon a súlyos tüneteket… Két évvel ezelőtt azt mondta nekik, ezentúl külön fognak tanulni a fiúk és a lányok. Tavaly pedig azzal a hírrel jött, miszerint feltaláltak egy új vakcinát, amitől a gyerekek jók lesznek. “Soroltam a neveket, hogy kiket fogunk beoltani. Volt riadalom!” – nevet. Gyorsan hozzáteszi: “Közben persze nézem az arcokat, és ha valaki megijed, rögtön elárulom, hogy csak viccelek.”

Ám van, amiben Kati néni sem ismer tréfát. Ilyen volt például a búcsútánc. Az iskolában ugyanis az a szokás, hogy farsangkor az évfolyam ad elő palotást, amihez minden osztályból a néhány legügyesebb párt hívják meg. Az osztályfőnök azonban úgy gondolta, vagy mindenki táncol, vagy senki. Így aztán a 4. b. kollektíven kivonta magát a palotás alól, és úgy határoztak, hogy saját táncot tanulnak be. Méghozzá egy keringőt, annak ellenére, hogy az osztályba tizenhét fiú, de csak tizenegy lány jár. Kati néni olyan koreográfiát talált ki, amiben mindenki meg tudta mutatni magát. Ruhát is álmodott hozzá, a varrást pedig saját maga felügyelte. “Az előadás hatalmas boldogság volt” – meséli az osztályfőnök, aki az élmény után még köszönőlevelet is írt tanítványainak. “Ma délután, úgy érzem, méltó zárása voltunk a műsornak. Köszönöm, hogy komolyan vettétek, és betartottátok minden kérésemet.

Nagyon büszke vagyok rátok, és nagyon szeretlek titeket.

A kis közösség megváltozik majd jövőre, hiszen a gyerekek felsősök lesznek, új tanárral. Egyelőre nem igazán lelkesek: “Nekem ez rosszulesne, mert úgy gondolunk Kati nénire, mint családfőre.”

“Az életünk nagy részét itt töltjük vele…”

“Szerintem, ha felsősök leszünk, akkor is mindig le fogunk jönni meglátogatni őt.”

 

Exit mobile version