Írózseni, rajzolóművész és bátor siklóernyős is van a debreceni negyedikesek között

Bakóczy Szilvia | Fotózta: Vadnai Szabolcs | 2017. Március 17.
A debreceni Hatvani István Általános Iskola negyedikesei mind igazi egyéniségek. Elképesztő érettséggel, humorral és empátiával magyarázták el nekünk, mit jelent számukra a közösség. A beszélgetés közben egyszer az osztályfőnök érzékenyült el, egyszer az egyik kisfiú, a végén pedig mi magunk is...

A Hatvani István Általános Iskola a Nagyerdőtől nem messze található. Több mint 600 diák jár ide. Az iskola épületét a közelmúltban újították fel, de mi most nem ezért látogatunk el ide. Van itt egy osztály, amelynek a közössége az osztályfőnök és a napközis tanár szerint is egészen kivételes.

 

“A mi osztályunk különleges gyerekekből, különleges egyéniségekből áll. Ráadásul ezt nemcsak mi, tanárok mondjuk, hanem ők is egymásról. Van köztük bátor siklóernyős, tehetséges matematikus, rajzolóművész, csodahangú énekes, “történész”, színészi képességekkel megáldott gyerek, illetve halk szavú írózseni és egy érzékeny szociális munkás is. Ráadásul egy olyan közösséget alkotnak, ahol a tisztelet, az elfogadás és a szeretet alapvető része a hétköznapoknak. Ritka kincs ilyen osztályban tanítani. Biztos vagyok benne, hogy világraszóló dolgokra lesznek képesek” – írta nekünk Ica néni, a gyerekek osztályfőnöke.

 

“Barátság”, “Szeretet”, “Ragaszkodunk egymáshoz” “Közösség”– ezek az első asszociációk, amiket a gyerekek arra a kérdésre válaszolnak, hogy mi jut eszükbe a saját osztályukról.

 

“Ha valaki elesik, azonnal odamegyünk hozzá, és segítünk neki” – említ valaki egy példát. “Kiállunk egymás mellett” – kontrázik valaki azonnal.

 

“Van egy focicsoport, lányokkal, fiúkkal vegyesen. Van egy másik csoport, ahol mindig hintáznak, mások fogócskázni szeretnek” – sorolják a példákat a különféle szerveződésekre.

 

A barátok tehát elvileg itt is külön csapatokat alkotnak, de ezekhez bárki csatlakozhat, “senki nincs kiközösítve!”.

 

“Tudjuk, hogy ki miben tehetséges, de itt senki nem irigy egymásra – mondja az egyik komoly nagyfiú, mire mindenki bólogatni kezd. – Hiszen mindenki ügyes valamiben.”

 

“Én ebben a tanévben érkeztem. Most jöttem csak rá, ahogy beszélgetünk magunkról, hogy mindenki azonnal befogadott!” – mondja Barbi.

 

“Jönnek néha új gyerekek, de nekik is ugyanannyi joguk van megismerkedni a többiekkel” – mondja erre Kisanna, mi pedig csak ámuldozunk bölcsessége hallatán. 

 

“Eljátszanátok, hogy mit jelent nektek a kiközösítés?” – kérdezzük, néhány fiú pedig azonnal jelentkezik a feladatra.

 

Rögtönzött fogócska, a rögtönzött színpadon. “Visszaadás nem adás” – húzza fel az orrát játékból Marci. A másik ebbe nem megy bele, jön is az “Akkor ne játsszál!”. Eltelik egy kis idő. “Játszhatok megint?” – kérdezi, akit az elküldtek. “Menj innen” – mondják neki, a játék kedvéért ugyan morcosan, de közben csak megsimítják a vállát…

 

“Hát ilyen ez – magyarázzák. – Ilyenkor senki nem érzi jól magát, annak is rossz, aki kiközösíti a másikat. A legnagyobb baj az, hogy az, akit kiközösítenek, talán még zárkózottabb lesz. És már előre azt hiszi, hogy legközelebb is ki fogják közösíteni.”

 

“Én akkor is empátiás vagyok, akkor is segítek, ha nem a barátom kerül bajba – mondja az egyik kislány, Rebus. – Beleképzelem magam a helyébe.”

 

Márpedig a barátságok olykor bizony törékenyek. “Köztünk volt már konfliktus – mondja őszintén Peti. – Féltékeny voltam Tibire. Azt hittem, csak Annával lógsz. Emlékszel?” – fordul Tibihez, aki mosolyogva bólogat. “Aztán tisztáztuk, hogy hülyeség” – zárja rövidre Tibi.

 

“Azt szeretem ebben az osztályban, ha lehet még erről szó, hogy akkor is bevettek a játékba, amikor eltörtem az ujjam” – mondja Peti.

 

“Azért egy-egy játéknál mondtuk, hogy ne játssz, de csak azért, mert féltettünk!” – veti közbe valaki, mire Peti lehajtja a fejét, könnyezni kezd.

 

Nehéz elviselni ennyi szeretetet.

 

Rebus hallókészülékkel hall csak jól. Pontosabban a dolog nem ilyen egyszerű. “Ha nagy a hangzavar, megfájdul a fejem, mert én a zajokat sokkal hangosabbnak hallom – mondja. – Amikor elegem lesz, odaugrom a táblához, és felírom rá, hogy CSENDET!” És hogy mit csinál ilyenkor az osztály? Ha a többség nem is veszi észre a néma segélykiáltást, valaki biztosan rendet tesz. “Igen, néha elfelejtik, hogy mit jelent nekem a zaj, de aztán mindig észbe kapnak!” – mondja mosolyogva Rebus.

 

 

“Nos, ilyenek” – mondják a szünetben a tanárok, nem titkolva, hogy nagyon büszkék a gyerekekre. Mindez persze nem csak az ő pedagógiai érdemük, hanem a szülőké is, akik nélkül nem lennének ilyen érzékenyek, érettek a negyedikesek. “De hiszen tanulni is csak akkor lehet, hogy jól érzi magát az ember a bőrében, és a közösségben, nem?” – kérdezi Ica néni.

 

 

“Ennél boldogabbak csak akkor lennénk, hogy ha mi nyernénk a pályázatot – mondja az osztályfőnök. – Őszintén szólva, ezzel kapcsolatban már van egy részletes terv a fejemben. Egerbe mennénk. Kötnénk egy kompromisszumot a gyerekekkel. A programban lenne kalandpark és lézerforce is a fiúknak, viszont a Bazilikát és a csillagvizsgálót is meg kell nézni. De ebben szerintem nem lenne köztünk vita.”

 

Exit mobile version