Lélekben is készüljünk rá!

A tudatos családtervezés a fogamzásszabályozási módszerek kidolgozása óta került előtérbe. A pár döntheti el a sorrendet: karrier, kocsi, lakás, gyerek. Van, aki képes ragaszkodni tudatos elhatározásához, és véghezviszi a tervet: előbb minden anyagi feltételt megteremt a kis trónörökös érkezéséhez. A gyermekvállalás időpontja főként emiatt tolódik egyre későbbre, noha az első szülésre hazánkban az európai átlaghoz viszonyítva még mindig viszonylag korán, átlagosan huszonegy éves korban kerül sor.


Kicsi vagy kocsi?

Más nem tudja kivárni az ideálisnak mondott körülményeket, hanem bízik abban, hogy az élet gyerekkel is megy tovább, és végül a család így is révbe ér majd. Mindkét esetnek lehet jó és rossz kimenetele. Az évekig az anyagi biztonságért dolgozó párnak sajnos van esélye arra, hogy érzelmileg eltávolodjon egymástól, mire a baba megérkezik. A “bizonytalanba” született baba viszont új irányt szabhat a szülők életének, ami akár jó irány is lehet.





A valóság az, hogy a gyermek szempontjából nem az a fontos, hogy baldachinos ágy és külön szoba várja, hanem, hogy a szülők szívében legyen számára hely. Ha a szülőpár úgy érzi biztonságban gyermekét, ha megteremtette a tárgyi és anyagi alapokat, akkor legjobb, ha ezt megteszi. Számukra ez is a lelki felkészülés része. Van, akinek nem kiemelkedően fontosak az élet tárgyi feltételei. El tudja képzelni, hogy gyermeke örökölt ruhában jár, kölcsön kiságyban alszik, és nem hord márkás pelenkát. Ha mindkét szülő így érez és gondolkodik, ők is jó feltételeket teremthetnek a család kiegyensúlyozott életéhez.


Miért szeretnénk gyereket?

A gyermek utáni vágy hátterében sokféle indíték állhat. Ez az állapot a pszichoszexuális fejlődés természetes része: a legtöbb nő életében eljön az idő, amikor minden tudatosan megfogalmazott érv ellenére kisbabát szeretne. Ez a vágy képes arra, hogy minden létező észérvet félresöpörjön.

Nagyon fontos, hogy társunkkal újra és újra beszéljünk a dologról. Még ennél is lényegesebb, hogy saját lelkünk bugyraiba is lemerüljünk, és végiggondoljuk: nem egyéni problémáink megoldását reméljük-e a gyermekszüléstől. Sok gyermek fogan azért, hogy édesanyja el tudjon menekülni a fojtogató szülői fészekből – végre saját lábára állhasson.





Mások azzal a feladattal jönnek világra, hogy megerősítsék szüleik omladozóban lévő kapcsolatát. Előfordul, hogy az új családtagnak a meghalt testvér által hagyott űrt kell betöltenie, vagy a fogyatékos gyermek mellett kell hiánypótló, kisegítő feladatot ellátnia.

Van, akinek elege lett a munkahelyi hajtásból, s a gyermekvállalás tűnik a legjobb megoldásnak az “igazolt” távolléthez. Megint más a környezet elvárásainak akar megfelelni azzal, hogy belesimul a hagyományos anyaszerepbe. Előfordulhat az is, hogy az anya társától, családjától nem kapja meg a szükséges gyengédséget, szeretetet, és egy kisgyermektől várja el igényei kielégítését.

Vajon jó vége lehet annak, ha ilyen óriási feladattal bízzuk meg a kis újszülöttet? Az ilyen gyermekkel általában elégedetlenek a szülei, hiszen többnyire nem váltja – nem is válthatja be az efféle reményeket. Sokszor túl hideg, vagy éppenséggel kórosan szoros kapcsolat alakul ki a szülő és gyermeke között. A kiegyensúlyozatlan szülő–gyermek viszony nemzedékről nemzedékre szállhat.

Törekedjünk arra, hogy gyermekünk ne azért szülessen a világra, hogy megoldja a gondjainkat. Ő azért van, hogy szeressék és örüljenek neki. Ha puszta létezése egyúttal segítségünkre is van, tekintsük ezt ajándéknak, amit ő hoz számunkra az ismeretlenből. Ha nem hozza, az sem baj. Attól még ugyanúgy szeretjük.