Teltek múltak a napok, azonban Balázs csak nem akart szopni. Gigászi küzdelemmel a szájába csöpögtettem 3 és fél csepp tejet, de a folytatás már nem érdekelte. A mérések után egyre csüggedtebben vettem tudomásul, hogy megint nem szopott semmit.
A nővérek ennél finomabban fogalmaztak, ők a „semmit” eufemisztikusan nem mérhető mennyiségnek nevezik, bár ez az apró csúsztatás sem a lényegen, sem pedig a kedélyállapotomon nem javított. Én, aki meglehetősen határozott elvekkel mentem a kórházba, miszerint cumisüveget, cukros teát nem, én kértem a leginkább, hogy adjunk neki valamit, mert éhen fog halni ez a szegény gyerek. Igen, ennyit az elvekről…
A negyedik napon már úgy sírtam, mint a záporeső. Egyszerűen nem voltam hozzá szokva, ahhoz, hogy nem úgy működik a testem, ahogyan én szeretném. Úgy jöttünk haza a gyönyörűen kitakarított lakásba, hogy Balázs elindulásunk előtt 1 órával szopott először 10 millilitert. Mondanom sem kell, ez a mennyiség legfeljebb egy igen kicsi étvágytalan bébi kenguru szükségleteit fedezi.
Én (nagy É-vel és nagy N-nel), én akartam szoptatni, én akartam adni neki mindazt, amit más nem adhat, mert azt gondoltam, csak úgy lehetek tökéletes anya.
A családom megértette ezt, szegények már megszokták a csökönyösségem, és néha elég fárasztó maximalizmusomat, így aztán szaladtak tejszívóért, szaladtak digitális mérlegért. Megszervezték a hiányzó tej pótlására szolgáló anyatej zökkenőmentes megérkezését.
És egyszer csak szinte észrevétlenül megtörtént a csoda. No nem nagy, de nekem pontosan ekkorára volt szükségem. Egyre többet sikerült kifejnem szoptatás után. Viszont nehezen igazodtam ki a különféle szoptatási iskolák között, akik természetesen merőben ellentétes jó tanácsokkal látják el a kétségbeesett olvasót.
A káosztól egy rövid, de velős brosúra, a Le Leche Liga kiadványa mentett meg, és az a megszívlelendő tanács, amit egy 4 gyerekes anyukától kaptam: ha ki tudom fejni, az azt jelenti: van tejem. Igen, azt hiszem, alapvetően ezt a legnehezebb elhinni.
Három nap alatt teljesen elhagytuk a cumisüveget, szegények azóta is magányosan hevernek a polcon a drága tejleszívóval együtt. Már régóta nem rohangál a férjem éjszaka az üveggel, az anyukám nem sterilizál éjjel-nappal, visszament dolgozni.
Az első hetek szorongásai szerencsére már elmúltak. Persze nem azt mondom, hogy nincs utánpótlás aggódnivalóból, de az is lehet, hogy ez nálam genetikus. Viszont azt biztosan érzem, hogy nem a szoptatás készsége tesz valakit tökéletessé. A gondoskodás, a féltés, a szeretet sokkal többet jelentenek. Ez volt az első lecke, amit anyaságból kaptam, és még igazán van mit tanulnom.