Az önállóság örömei

Sinka Annamária | 2002. Augusztus 26.
Tudatalattimban már akkor fölsejlettek a szó kellemetlen asszociációi, amikor még Balázs pocaklakó volt, s bár mindent többször elolvastam a gyermek születésétõl egyéves koráig, ezt a témát sokáig gondosan kerültem.




Mikor Balu közeledett a féléves korhoz, már pontosan meg tudtam fogalmazni az okát. Féltettem a mi kis együttléteinket. Megszoktam a szoptatás kellemes, semmivel össze nem hasonlítható elfoglaltságát, ami néhány hónap után elmaradhatatlan részévé vált közös életünknek.

Törpe eleinte néhány perc után minden rafinéria ellenére elaludt, így nyugodtan fürkészhettem a vonásait, álombeli apró rezzenéseit és törölgettem az erőfeszítéstől csuromvizes haját. A mérések sokáig szorosan hozzátartoztak a mi kis szeánszunkhoz, de miután Bali hajnalonként 350 ml tejet is szopizott, egyre ritkábban jutott eszembe a kóros alultápláltság ijesztő réme.

A hatodik hónap előtt négy nappal adtam neki először gyümölcsöt. Balázs rutinosan, a sok ízetlen ill. keserű vitamin után szinte sztoikus nyugalommal hörpintette be az első kiskanál almalevet. A meghökkenéssel vegyes undor csupán másnap ütközött ki parányi arcocskáján, amikor is már két kiskanálnyit kapott a nedűből, aminek az előállításához szükséges eszközigény még a férjemet is meglepte.





A következő fogás a kulináris szempontból kevésbé ínycsiklandozó krumplifőzelék volt, bár az a banánturmix állagú, teljesen semleges ízű valami, amit ezen a néven neveznek, csupán távoli, szinte csak sejthető névrokonságban áll az eredetivel.

Balázs viszonylag hamar elfogadta az új ízeket, de a sóskával többszöri próbálkozásaim ellenére sem sikerült megbarátkoznia, azonban egy kanál zöld ragacs után még a kevés empatikus érzékkel megáldott anyukák is meg tudják mondani miért.

A legnagyobb próbatételt talán a darabosabb ételekre való átállás jelentette nyolc hónaposan. Bali kezdetben még a legkisebb daraboktól is köhögni, majd fulladni kezdett, halálra rémisztve bennünket. A férjem jó néhányszor kapta ki az etetőszékből a már megfulladni látszó, vörösödő fiunkat. Gyorsan fejre fordította, megütögette a hátát, és a baj elmúltával a kis haspók már csak azon igyekezett, hogy ne essen ki a szájából a falat.





A kenyérkockák, az apró sajt és felvágott darabok is kedvező fogadtatásban részesültek, s Balu nagyon hamar rájött, hogy ezeket saját maga is be tudja tömni. Markába fogta, és egy lendületes kézhajlítással a szájáig ügyeskedte, majd az óvatosan kinyitott maszatos tenyeréből a szájához passzírozta a felismerhetetlenségig összegyűrt galuskát.

A művelet után már csak találgatni lehetett az előke és az etetőtálca színét, de olyan jó volt gyönyörködni az örömtől és a büszkeségtől ragyogó babában, hogy ez szinte fel sem tűnt.

Az étkezések lassan bekúsztak a napirendünkbe. Együtt örülünk annak, hogy Balázs már pohárból iszik, önállóan tud gyümölcsöt, kenyeret és húst enni, bár az almát kis hörcsög módra addig tömi magába, amíg van a szájában hely, s csak azután hajlandó lenyelni.





Már tudjuk, hogy ugyan a joghurtot óriási ovációval fogadja, de a kefirt az első kanál után bájos mosolygással eltolja magától. A spenótból is csak fél adagot eszik meg, de a cukkínit tőkehalmájjal imádja, s szinte kis porszívóvá változik, ha a megszokott vizecske helyett narancslével kínáljuk.

Már nem félek az elválasztástól, mert amellett, hogy az étkezések újabb örömöket hoztak mindennapjainkba, Balázs még most is lelkesen szopizik reggel és este, és most már ugyan kilóg a karjaimból, de még mindig fürkészhetem a mozdulatait és törölgethetem izzadságtól csillogó kis fejét.
Exit mobile version