Krampuszt vissza nem adunk!

Nem mertük megkockáztatni, hogy egy négy hónapos csöppséggel fennakadunk a hosszú út valamelyik rázósabb részén. Így nagyon csöndesen ünnepeltünk a férjemmel, ugyanis Balázs baba még nem sokat érzékelt első karácsonyából.

Talán a piros, csillogó gömbök megigézték egy pillanatra a tétova szemecskéket, de egyébként még azt is nagyon békésen tűrte, amikor – mint egy nagyobb ajándékot – beraktuk a fa alá, vagy amikor a sokkal nagyobb karácsonyi gyertyadísz mellé ültettük.

Azóta eltelt egy év és az utóbbi hetek, hónapok tapasztalatával gazdagabban bizton állíthatom: az idei ünnep egészen más lesz. Balázs már 15 és fél hónapos ’nagyfiú’, aki öt szóból álló szókincsével és persze rengeteg mutogatással egészen jól tudja érvényesíteni az akaratát.





Idén már ő is aktív részese az ünnepi előkészületeknek. A zenehallgatás ugyan már nagyon régen kedvenc foglalatossága Manónak, most azonban a kedves karácsonyi dalok is megnyerték a tetszését, s már nemcsak járni tud, de a táncolni is imád. Minden apró zenefoszlányra elkezd mozogni, s mostanra már egész kis koreográfiája van a táncnak, ami az autodidakta módon elsajátított forgás és toporzékolás mellett néhány – anya tornáiból átemelt – kar és lábemelést is tartalmaz.

Balázs gondos megfigyelés után a néhány hete vásárolt babás karácsonyi képeslapokat is nagyon alaposan megvizsgálta, meggyűrögette, de azok kiállták a próbát. Az új kopogtató koszorúm piros bogyóit még megnyalni is sikerült, szerencsére nem bizonyultak ízletesnek. Az adventi naptár ablakai mögött rejtőzködő apró csokoládé darabkák azonban nagy sikert arattak.





Először nagyon gyanakodva nézegette Balázs az erős szorítástól olvadásnak indult csokit, – minthogy sem csokit, sem csillogó csomagolású szaloncukrot még addig nem kapott – de az első falatka után iszonyatos lelkesedéssel majszolta el a maradékot. S harciasan követelte a folytatást, mert az persze még anya és apa hosszas magyarázata után sem értette, hogy egy ablak egy napot jelent, tehát csak egy csoki dukál egyszerre. Ezért a mi naptárunk egészen rapszodikusan követi a napok menetét. Lehet, hogy nálunk két karácsony is lesz…

Szinte hihetetlen, hogy mennyit fejlődnek a babák egy év leforgása alatt. A tavalyi törékeny pólyásunk idén szinte a természettudósok alaposságával fedezi fel a világot. Most már sokkal óvatosabban kell megtervezni a fa feldíszítését, és a dekoráció elrendezését, s azt hiszem az üveggömböket is mézeskalács figurákra kell cserélnem, ugyanis Balázs felfedező kedve töretlen.





Többször ellenőrzött kísérletei bizonyítják, hogy a játékok fentről lefelé esnek, az üvegpohár – ha anya nem rakja el időben az asztalról – szintén lefelé esik, de általában el is törik. A víz – ugyanúgy, mint a narancslé, a tej vagy a kakaó – nedves és foltot hagy, és a kádban lehet pancsolni, míg a mellette lévő furcsa kerámiacsészében nem. A mosógépbe belefér a samponos flakon, de a traktort még nagy nyögések árán sem lehet betuszkolni, bár a hőfokszabályozó átkapcsolása 90 fokra olyan ördöngös gyorsasággal sikerül, hogy már igen sok halványkék póló és alsónemű van a birtokomban.

Néha – ezt főleg éjszaka szoktam gondolni, miközben a labdát ráncigálom ki a párnám alól, amit Balus néhány órával azelőtt gondosan eldugott – az jut eszembe, hogy a Mikulás nálam felejtette a krampuszát. Ezért kell aranyos, pihe-puha simogatás helyett hajcibálásra ébrednem, puszi helyett harapásokat kapnom, és a kincskereső, de főleg kincsdugdosó játékok eredményeképpen Montessori-karikákon aludnom. Sajnos, Borsóhercegnővel ellentétben, én még a legnagyobb karikát is csak elvétve veszem észre, de sejtem, ez sokat elárul a pedigrém hiányosságairól.





Igen, Balázs csínyein bosszankodom néha, s van, amikor csak órák múlva tudok nevetni rajtuk, mikor látom férjem csodálkozó-elképedt, de mégis csillogó tekintetét. A babánk felkavarta az életünk nyugodt folyását, s ha nagyon keresnék, akkor se találnék egyetlen pontot sem, amit nem érintett meg a változás. Minden percünket átszövi állandóan lüktető lénye, az ölelése, a mosolya, a ragaszkodása. Közeledik az ünnep, mindannyian már nagyon várjuk. Én még soha nem írtam a Mikulásnak, s most először is csak azt kérem tőle, hogy azt a tavalyi krampuszt most már soha többet ne kérje vissza.