Egy nő, akinek éveken keresztül szembesülnie kell azokkal a zárójelentésekkel, amiről nagybetűkkel ordít, hogy STERIL, meglehetősen nehezen megy olyan társaságba, ahol boldog anyukák, gyerekek, kismamák, kispapák idilli környezetben, mosolyogva teszik fel a kérdést ezredszer: Nálatok mikor jön a baba?
| Karancsi Ildikó és Ura |
Aztán egy szép napon az egyik autókirándulásunkon a férjem heves vitába keveredett anyukájával és a téma az örökbefogadás, illetve a vér szerinti, nem vér szerinti gyerekek felnevelése volt. Addigra már annyira gyűlöltem a kórházakat és a fájdalmas, megalázó, költséges beavatkozásokat, hogy egyre közelebb állt hozzám a kevésbé erőszakos „gyermekáldás”, az örökbefogadás. Mi ezt többször meg is beszéltük otthon, (bazi jól esett és egyre szerelmesebben gondoltam az uramra, aki ennyire nyitott, és aki egyre inkább kezdett meggyőzni engem arról, hogy neki tényleg nem számít, hogy a saját vérét neveli-e fel, vagy segít egy kis lelkecskén, akit eldobtak a szülei). És amit szépen megfogalmaztam magamban, azt Ervin egy az egyben tolmácsolta anyukájának, akihez eléggé szorosan köti a köldökzsinór, ellentmondva azzal az elmélettel, hogy mindent meg kell tenni, hogy vér szerinti gyereke lehessen a szülőknek. A mai napig a fülembe cseng: „Nekem a feleségem fontosabb, mint a beavatkozások, kudarcélmények feldolgozása. Nem elsődleges szempont, hogy a saját véremet neveljem fel!”
Útravaló: Csak annyit kell megtenni és vállalni, ami nem teszi tönkre a mindennapokat, a házaséletet meghagyja a maga medrében. Ha kell, hagyjuk ott az orvost, a klinikát, keressünk másik intézményt, embert. Hagyjuk abba a kezelést átmenetileg, vagy végleg. Esetleg próbáljunk berendezkedni egy olyan életre, amiben boldogságot jelentenek egymásnak a párok, vagy boldogságot jelenthet egy vagy több elhagyott kisgyerek.
Megjön az a siker magától! Biztos forrásból mondom – itt a pocakomban egy 11. hetét megkezdett baba, aki akkor fogant, amikor kisétáltam a klinikáról, hogy elég volt!