Gyengéd születés

Bálits Éva | 2004. Március 16.
A hirtelen felharsanó, csillapíthatatlan csecsemõsírást örömmel fogadja az apa, a hosszú szülés után végre megkönnyebbül az anya, elégedetten gratulál az orvos, a bába. És õ? Érdekel valakit, hogy õ, a csöppnyi jövevény, az ünnepelt fõszereplõ vajon mit érez? Hogy miért reszket, sír eltorzult arccal?

Nem lát, nem hall, nem érez – gondolták az újszülöttről évszázadokon át. Ma már tudjuk: hall a magzat az anyaméhben, nyitott szeme érzékeli a kívül derengő fényt. Hogy is maradhatna nyugodt, mikor sötétséghez szokott szemébe műtőlámpák világítanak, orrába csöveket dugnak, csöndhöz, finom morajláshoz szokott fülét éles hangok süketítik. Megragadják, csap alá tartják, érzékeny fejecskéjét, melyet a kitolás hosszú útján a legtöbb fájdalom ért, most gyökérkefével dörzsölik. Imbolygó tálcára fektetik a nehézségi erőt nem ismerő, gyöngéd szorításhoz szokott kis testet, hogy lemérjék. Messzire viszik a biztonságos, ismerős hangok, illatok forrásától: az édesanyjától. Ugyan miért ne ordítana?
Frédérick Leboyer

Frédérick Leboyer francia szülészorvos és pszichoanalitikus döbbentette rá a világot arra, hogy a születésünkkor átélt borzalmakat sosem felejtjük el.
A rideg, gépies fogadtatás, a minden átmenet nélküli érkezés a felfoghatatlanul megváltozott körülmények közé olyan félelmeket ébreszt, melyeket tudat alatt saját szülésünk kapcsán élünk át újra. Pedig lehet másként is születni. Erről szól a nyolcvan éves orvos minden könyve, előadása, az egész élete.

– Mit tehetünk, hogy a csecsemő boldogabban érkezzen erre az erőszakos világra?
– A világ nem erőszakos, csak éppen egészen más, mint amihez a magzat addig hozzászokott. Nem a világ erőszakos, hanem az a mód, ahogy az újszülött találkozik vele.

– Mit tegyünk, hogy enyhítsük a sokkot, mely a világra jövőt éri?

– Mit gondol, mit? – kérdez vissza. – Miért tetszik a világ olyan kíméletlennek? Képzelje el, hogy egy hétig egy barlang mélyén kell megbújnia. Tökéletes sötétben, egyetlen halvány fénysugár nélkül. Hirtelen kilép a szabadba, az izzó napfényre. Mintha megvakult volna!
– Igaz.
– Tehát nem a világ kíméletlen, hanem mi, emberek tesszük oly drámaivá a kis jövevény találkozását a világgal.

– Túl sok a fény, túl erősek a hangok – csak ismételem, amit annyiszor olvastam a letehetetlen könyvben, a Gyöngéd születésben.

– Persze! És durvák az érintések is. Gyönge, érzékeny, finom bőrét addig kéz nem érintette. Tehát nem a világ rossz. Önmagában semmi sem jó vagy rossz. Hogy lehetne kíméletesebbé tenni a csecsemő számára a születést? Változzunk meg mi, akik fogadjuk őt! Égjen a szobában egyetlen gyertya lángja az

ötszáz vattos izzók helyett! Ne kiabáljon senki (Nyomjon! Nyomjon! Most!), beszélni csak egészen halkan lehet. Ne vágjuk el azonnal a köldökzsinórt, hagyjuk még lüktetni, elég elvágni, ha már nem lüktet. Hadd kezdjen a tüdejével lélegezni a baba úgy, hogy a szokott úton még érkezik hozzá oxigén. Ne szakítsuk el az anyjától, fektessük az ő puha hasára, majd fürösszük meg gyöngéden, hadd folytassa még az anyaméhben megszokott lebegést.

További gondolatok az apákról a szülőszobában, a kórházban szülésről, az orvosi beavatkozásokról és az indiai légzéstechnikáról >>

Exit mobile version