A Mikulással ugyanis az a helyzet, hogy a gyereknek meg kell tanulnia mi is ez a játék. Ez pedig kizárólag az élettani fejlődés egy magasabb pontján kezdődhet meg. Különben úgy fest a dolog, hogy a boldog és büszke anyukák becsődülnek a szakszervezeti Mikulásra, aki mostanában a biztonsági őr újraértelmezése. Az ovisok, az iskolások veszik az adást, ám a kisebb karonülők, már az ajándékosztó névsor elején elindulnak négykézláb az íróasztalok alatt és sokkal nagyobb figyelmet szentelnek egy-egy telefonnak és számítógépes egérnek, mint a piros ruhás bácsinak, aki pedig az ő kicsi kezükbe is beleerőszakol egy piros sztaniolos batyut tele értéktelen vacakkal, amire a szüleik azt mondják: csoki.
Persze létezik a másik véglet, amikor a gyerek hosszas mesékből végre szembesül a Mikulással, de nem akarja, semmiképpen nem akarja, sőt! Anyuka ügyes kézzel helyes mosolygós Mikulás fejeket pingál a gyerekszoba ablakára, és amikor a nagy mű elkészül, apa is örül, anya is örül, csak a gyerek nem mer bemenni többé a saját szobájába, mert retteg a bekukucskáló ijesztő fejtől.
Helyre kell billenteni a dolgokat. A kisgyerekek fejében ilyentájt akkora a káosz, hogy abban bizony rendet kell rakni. A háromévesek már megtanulják, hogy az ünnepek sorában a Mikulás édességet és piros almát, mogyorót, esetleg virgácsot hoz. A hatalmas doboz játékokkal, majd egy kicsivel később a Jézuska érkezik.
A gyerekek hálából egy rövid időre meghagyják nekünk azt az elégedettséget, hogy elhitték: a Mikulás tényleg a rénszarvasos szánnal érkezett. Csak másnap, a reggeli öltözködésnél árulják el kicsit lesajnálva, kicsit titokzatosan, hogy igazából ki is volt a tegnap esti Mikulás.