Beszélgetéssel, álmaim megbeszélésével sok ülés után jött el egy álom, ami elementáris hatással volt rám. Álmomban régi ismerősökkel találkozom, és mindenki meséli a vele történteket. Én félek, tudom, hogy én következem, már a kör közepén vagyok, mindenki néz, vár. Tudom, hogy a halvaszülés körülményeinek leírását, fájdalmaim kibeszélését várják. Én mondanám, de a torkom elszorul, nem tudom kimondani, erőlködöm. Kínlódom, és egyszer csak kiszakad belőlem, és olyan hangosan kiabálok, hogy megfájdul a torkom. A többiek körülvesznek, megfognak sorra, érintenek, vigasztalnak. Én kiabálok, sorolom a bánatom
Felébredek, fáj a torkom, mintha valóban kiabáltam volna, de könnyebb a lelkem, nagy súlyt hagytam el. Még egy beszélgetés kell, de már érzem, hogy jól vagyok.
Azóta harmadszorra is szültem. Újra egészséges kislányom született, ezúttal természetes úton. Borika nyugodt, könnyen formálható. A nevelése könnyebb, mint nővéréé. Sokszor visszagondolok az első kislányomra. Elvesztése fájdalmas, nehéz teher volt, de segítséggel feldolgoztam. Munkám során figyelek arra, hogy hasonló esetben az anya ne maradjon egyedül, bátorítom a kibeszélésre családtagjaival, velem vagy szakemberrel. Másnak ne kelljen négy év múlva késői, feldolgozatlan gyászától szenvednie.
A kongresszuson azért mondtam el saját esetemet, hogy tanulság legyen a szakemberek számára. Tájékozott védőnőként sem tudtam azonnal, hogy hova forduljak segítségért. Nem kértem, nem igényeltem a külső beavatkozást. Nagyon keservesen megélt, nehéz tapasztalatot szereztem az életem során abban, hogyan vezeti félre a segítségre szoruló a családját, a szakembereket. Legyen ez figyelmeztető jel a segítőknek, hogy ne dőljenek be az eltemetett problémáknak, ne higgyék, hogy nincsenek.
Kincső elvesztése erre tanított meg.
(Az előadás 2000-ben, a VI. Családbarát Konferencián hangzott el.)