Drágám, a szülést nem neked kell levezetned!

Ámbár részemről ez „kemény dió” volt, ugyanis a férjem nem az a típus, akinek meg lehet mondani, hogy neki mi a jó, ő mit tegyen. Én az a fajta vagyok, aki örömét szereti megosztani másokkal, aki, ha valami jó történik vele, felrobbanna, ha nem adhatná ki magából. Lehet, hogy férjem idegeire mentem, amikor már hetek óta kalimpált a gyerek belülről, én mégis, az aznapi századik rúgásánál is szaladtam az uramhoz, hogy na, most nyúlj ide, most rúg! Egyszerűen nem bírtam elviselni, hogy csak én érzem ezt. Azt szerettem volna, ha mindenki, akit szeretek, érzi velem együtt.

Már az elején céloztam rá, hogy szeretném, ha bent lenne velem a szülésnél. Ő meg már az elején kijelentette, hogy ezt nem szeretné, nem bírná látni a vért, meg az egyéb „mellékes” dolgokat. Ő biztosan rosszul lenne.

Nem erőltettem a dolgot, de azért pár hetente megemlítettem.


Átgondoltam az érveit, és azt mondtam neki: „Drágám, a szülést nem neked kell levezetned, te csak ülsz majd a fejemnél, és fogod a kezem!”.
Nem tudom, mi győzte meg. A körülmények így alakultak. Néha ő is belenézett a kismama-könyvekbe és újságokba, amiket olvasgattam, és ami nagy szó, eljött velem a szülésfelkészítőre. Az előadás abban a kórházban volt, ahol szülni szándékoztam. Két-három alkalommal ott voltunk, és professzionális, előre felkészített „szülő nő” és „szülő férfi”, azaz „szülők” lettünk.

Emlékszem, hogy mennyire megkönnyebbültem, amikor éreztem, hogy neki is van kedve ahhoz, hogy együtt szüljünk. A felkészítés érdekes és humoros volt, talán ez tette nagyon kíváncsivá, és ezért is egyezett bele. Na, meg persze a kis feleségéért és a születendő kisfiáért.

Amikor elfolyt a magzatvizem éjszaka, ő pont az egyik rádió felé tartott műsorvezető társaival. Őt nem értem el, az egyik barátját hívtam, aki vele volt, hogy indulok szülni. A kórháznál találkoztunk, bekísért a szülőszobára. Megvizsgáltak, és kiderült, hogy semmi különös nincs, teljesen zárt a méhszáj. Be kellett feküdnöm a kórterembe, és mivel éjszaka volt, nem maradhatott velem.

Megbeszéltük, hogy majd telefonálok, ha jönnie kell.

A magzatvíz elfolyása óta eltelt már 13-14 óra, és még mindig semmi se történt. Már óriási fájdalmaim voltak, mindig le kellett guggolnom, meg néha sírtam is, de a méhszáj még mindig zárva volt. Azért felhívtam a férjemet, hogy jöjjön be, mert már nem bírom. Délután öt körül érkezett meg. Bejött a kórterembe, én szenvedtem, kérdezte, „na, mikor szülünk?”. Én mondtam neki, hogy még zárt a méhszáj. Ő meg kiakadt, hogy „ezért hívtam be?”. Csakhogy már óriási fájdalmaim volak, mikor a nővérke bejött, rám nézett, és azt mondta, hogy menjek át a szülőszobára, és azt tanácsolta, hogy ne egyedül. A férjem átkísért, közben legalább hatszor megálltunk, és én összegörnyedtem.





A szülőszobában megpróbálták rám tenni azt a gépet, ami a baba szívhangját nézné, de egyszerűen nem bírtam elviselni. Mentünk vajúdni. Először kint a közös vajúdóban, később a szülőszobában. Végig ott volt velem. A fájdalmak közepette ezt annyira nem tudtam értékelni, de mégis. Mégis, a lelkem mélyén éreztem, nagyon fontos, hogy itt van, nem vagyok egyedül. Nem tudott rajtam segíteni, de itt volt mellettem, és ez boldoggá tett. Azt a pillanatot, amikor meg fog születni kisbabánk, nem egyedül kell átélnem, hanem vele. Egyedül nem bírtam volna ki, belehaltam volna abba, ha csak egymagamban élném át, ahogy világra jön a gyermekünk. Kettesben voltunk, a szülésznő nem jött be, ami miatt akkor kicsit nehezteltem, de utólag rájöttem, hogy ez így volt jó. Ő sem tudott volna többet segíteni.

Volt, hogy becsuktam a szemem a görcsöknél, nem láttam gyermekem apját, elképzeltem, hogy nincs itt. De azonnal kinyitottam a szemem, hogy lássam őt. Ekkor tudatosult, mennyire fontos is, hogy itt legyen.

Bevallom, kicsit idegesített is, ezt meg is mondtam utána neki. Ugyanis az történt, hogy úgy próbáltam tenni, ahogyan tanultam: abban a pár másodpercben, ameddig nincsenek méhösszehúzódások, egy kicsit pihenjen, lazuljon el az ember, gyűjtsön egy kis erőt. De ez a csapnivaló férjem mindig kérdezgetett, hogy jól vagyok-e, kérek-e inni stb. Hát szörnyű! Már alig éltem, majd belehaltam a fájdalomba, és közben neki válaszoljak?

Végre megjött az orvosom, és szülhettünk. Hát akkor nyomni fogunk!





Férjem odajött mellém, és felemelte a fejem. Azt mondta, majd ő tartja. A kinyomást is tanultuk együtt a felkészítésen, ugyebár. Csakhogy ez nem is olyan könnyű. Elméletben tudtam, de gyakorlatban? Nagy levegő, bent tart, és közben nyom a gyerek. Na, persze! Nagy levegő, nyom, és süvített is ki a levegő összeszorított számon keresztül. Férjem megfeddett, hogy ezt nem így kell! Tartsam bent a levegőt. Mintha ez olyan könnyű lenne…

Végül pár nyomásra megszültük a gyereket! Nem, nem, ő nem vágta el a köldökzsinórt. Vagy mégis?

Két éve történt mindez, és tisztán emlékszem mindenre. Vagyis majdnem mindenre. A fájdalomra nem.

Azt mondta, ez volt élete egyik leggyönyörűbb és legemlékezetesebb élménye. Bizony, nekem is. Köszönöm szépen, Drágám!