Aztán megtörtént, lépett. Egyet. Aztán még egyet, aztán imbolygás, majd hupp. Napokon keresztül így ment. Már nem volt nagy ügy. Meg is szoktuk, túl voltunk azon a misztikus várakozáson, amitől olyan sokat reméltünk. Kizárólag annyi történt, hogy egyméteres magasságban kiürült az otthonunk. Eltüntettük az üvegeket, eldugtuk a vegyszereket, a bonbonniereket és a kávés csészéket. Ja igen, és a WC kefét is polcra helyeztük, miután egy nyugodt délelőttön Milán bepróbálkozott vele, és marokra fogva közelítette az arca felé.
Mondom, minden vész elhárítására felkészülve hagytuk, hogy akkor most már oldja meg a járással kapcsolatos további fejlődési fokozatot, miként tette azt egykoron majomősünk.
A bajok, a hát én azt hittem, hogy te kezdetű mondatokkal csapnak bele a nyugodt hétköznapokba. A több, mint kettőszáz éves házunk első emeletén levő lakásunkban éppen valahol voltam, és valamit csináltam. És Milán is valahol volt, és Milán nagyanyja is valahol volt. Aztán egyszer csak bekukkantottam a járókába, hogy kukucs, mizujs, és nem volt, aki kajla kis mosolyával reagálja az én érdeklődésemre. Vagyis Milán nem volt a járókában. Jó, mentem tovább, persze a nagyi szobájában bóklászik a szőnyegen. Ott sem volt. Konyha? Üres. WC, fürdő? Minden üres!
Ilyen pillanatokban egyszerre kétféle dolgot szoktam érezni, egyrészt a szívem a torkomnak ad egy rendes horgot, másrészt a tarkóm irányából a szemem ellen intéz támadást valami alattomos szorítás, ami olyan erős, hogy szinte lebénít. Rohangáltam körben a lakásban, és kiabáltam a kisfiam nevét. Sehol sem volt. Elveszett! Amikor a harmadik kör után az előszobáig jutottam, valami földöntúli sugallatra lenyomtam a kilincset, nem volt zárva az ajtó! Akkor kapta a torkom a következőt a szívemtől.
Lelki szemeimmel láttam, ahogy a gyerek lehömbölögve a lépcsőn, az alján fekszik összetörve és nyöszörög, vagy éppen ahogy már lejutott az utcára és egy autó mögül éppen egy teherautó elé mászik, négykézláb, vagy imbolyogva. Egyetlen másodpercig tartott. A következőben már igaziból megláttam az emeletről levezető lépcső harmadik fokán üldögélni, teljes nyugalomban nézegetett a világba és őszinte mosollyal nyugtázta, hogy végre én is megjelentem a színen.
Leültem mellé a lépcsőre és csak bámultunk bele a nagyvilágba. A kisfiam és én.