Azt hiszem, erre használják a népmesékben azt a szófordulatot, hogy telt-múlt az idő. Milán nagymamái roppant büszkeséggel példálóztak velünk, szülőkkel, hogy amikor mi kicsik voltunk, semmit nem kellett elmenteni egyméteres magasságból, mert mi olyan áldott jó gyerekek voltunk, hogy semmit, de semmit nem zúztunk, törtünk, dobtunk és vertünk.
Akárcsak a gyerekünk. Nem végzett nagyobb rombolást, csak amit úgyis belekalkuláltunk, így aztán a nyugalom és a büszkeség dagasztotta szülői keblünket.
Milán már akkoriban is imádta a mindenféle hatalmas gyerekholmikat, amiket szatyrokban kaptunk barátoktól. Ezek közül is a kedvence egy harmincas méretű ezüst-fehér edzőcipő volt.
És eljött az a nap, amikor az edzőcipő főszerepet kapott az életünkben.
Az esték nyugodtan folytak a saját medrükben. Milán a kötelező szertartások után az ágyába bújt, megpuszilgattuk az őrzőlámpa fényében, és már aludt is. Kisettenkedtünk és hagytuk, hogy ránk ömöljön a konzumélet, néztük a tévét, olvastuk az újságot, míg el nem álmosodtunk. Egy este, úgy 11 óra tájban nyílt az ajtó, és megjelent a mi kisfiunk. Álmosan, pizsamában, lábán az ezüst-fehér óriási edzőcipővel, tetőtől talpig fehér porral beszórva. Nem tudtuk, sírjunk-e vagy nevessünk. Önmagában mindegyiktől képesek lettünk volna sírásra is, nevetésre is, de együtt a három kioltotta a sírást is és a nevetést is. Azt hiszem, Milán döbbent arcokat látott, ahogy kiért a lámpafénybe, és gondolom, viccesnek talált minket, mert angyali mosollyal tekintgetett körbe. Ott állt talpig hintőporban, háta mögött fehér nyomokkal a parkettán, hatalmas edzőcipőben, másfél évesen, az éjszaka közepén, és kinevetett minket. Egy egész doboz popsihintőport sikerült magára tapasztania azon az éjjelen. Majd szilikózist kaptunk, mire kipucoltuk a gyereket, az ágyát, a szobáját. Azt gondoltuk, na, a legdurvább eseten túl vagyunk.
De semmit sem tudtunk a legdurvább esetről.
A reggelek a nagy ágyban kezdődtek, Milán hempergett, elbújt, gurult ide-oda. Közben hoztam neki teát, sürögtem-forogtam. Egy napon, amikor visszaértem hozzá a nagy ágyba, ott ült középen, a szájából sűrű sötétkék lé folyt ki, ő pedig ott ült derűs nyugalommal a sötétkék tócsa közepén, kezében a nagyapám féltve őrzött, és immáron kiürített tintásüvegével. Szent ég! Mérgező a tinta? Ez jutott először eszembe, aztán a gyereket kikaptam a nagy kékség közepéről. A paplanok, az ágynemű, a kárpit, minden őrzi azóta is a békebeli tintafoltot.
És a családi legendárium a két színt, a tintakéket és a hófehéret.