Féltem a szüléstől, mint minden ember az ismeretlentől.
Ezért jártam a kórház felkészítő tanfolyamára, és ezért találkoztam Zsófival, a dúlámmal vasárnaponként, hol nálunk, hol náluk. Vele megoszthattam az élményeimet, feltehettem az éppen aktuális kérdéseimet, beszélgettünk a szülésről, meg minden egyéb női dologról. Minden egyes találkozás után feltöltődve értem haza, nagyon jól esett beszélni a szülésről, ezzel csökkenteni a félelmemet. Ezek nagyon meghitt beszélgetések voltak. Az első alkalom után annak ellenére teljesen meg tudtam nyílni neki, hogy addig egyáltalán nem ismertük egymást. Úgy beszéltem hozzá, mintha régi barátnők volnánk, aki előtt nincsenek titkaim. Zsófi olyan anyás típus, gondoskodó. Sokszor felhívott telefonon, ami nekem nagyon jól esett, éreztem, hogy komolyan figyel rám.
Zsófival elég későn, csak egy hónappal a szülés előtt vettem fel a kapcsolatot, de ez a hónap elég volt arra, amire nekem lelkiekben szükségem volt.
Akkor délelőtt még nem tudtam, hogy aznap meglesz Kiara. Délután felhívtam Zsófit, hogy nem tudom, mikor kell szólni, hogy készüljön, de ma hajnalban négy órán keresztül 20 perces fájásaim voltak. Egyáltalán nem voltak erősek, reggelre el is múltak, és egész nap nem történt semmi.
Délután fél négykor viszont nagyon erős hasítás nyilallt belém, s utána már nem is hagyott nyugodni. 20, 10, 5, 3 percesek, majd perc nélküliek lettek az összehúzódások. Valamikor a 10 perces kontrakciók körül ismét hívtam Zsófit, valamit mondogattam neki, hogy nem tudom, most mi lesz, de valami lesz, és még hívom, ha biztos a dolog. Egy órán keresztül voltak erős összehúzódásaim, majd fél ötkor elkezdett csordogálni a magzatvíz.
Innentől kezdve olyannyira felgyorsultak az események, hogy Zsófit elfelejtettem felhívni, na meg az orvosomat is. Pakolás, kocsiba ülés, vagyis valahogy befekvés. A kórházba vezető út a délutáni csúcsforgalomban óráknak tűnt, a fájdalom meg erősödött. Miután beértünk, Attila, a párom még utánam jött, hogy Zsófi számát adjam meg, megy érte és hozza.
Felvettek a szülészetre, ahol rögtön a szülőszobába invitáltak, kétujjnyi tágulással. Vártam és vajúdtam. Idegen emberek tettek-vettek körülöttem. Kedvesek voltak, megértőek, de idegenek. Néztem az órát, fél hat volt, és én ott feküdtem az ágyon, kicsi lányom készülődött a világra jönni, már négy ujjnyira nyíltam, és csak vártam. Néztem az arcokat, mindenki várt, vártunk az orvosra, és én vártam Zsófira.
Egyszerre érkeztek. Minden más lett, most már nyomhattam, de egyszerűen nem tudtam, hogyan kell. Hiába olvas, beszél róla az ember, ezt érezni kell. Azt hiszem, most már tudni fogom.
Hangfoszlányok jutottak el a tudatomig, hogy nyomjak, amikor érzem a fájdalmat. Ne most nyomjak, hanem amikor fáj, stb.