A teremtõ képzelet

– Első terhességed idején 2004-ben, a Születés Hete háziasszonyaként is megismert az ország. Miben nyújtott Számodra segítséget ez a köztudottan a gyengéd születést népszerűsítő programsorozat?

– Szülni kezdettől fogva természetesen akartam, mindenféle beavatkozás nélkül. De az előadásokat hallgatva, a kerekasztal-beszélgetéseket vezetve döbbentem rá, mi a legfontosabb nekem és a babámnak. Később egyfajta baba-mama meditációs kurzuson is részt vettem, ahol az is tudatosult bennem, hogy szüléskor nemcsak a kisfiam látja meg a napvilágot, de az anyának is meg kell születnie bennem. Nehéz küzdelem várt rám, amit az egómmal, az állandóan lázadozó önérzetemmel, a függetlenség elvesztésével vívtam. Utólag tudom, hogy ez nem küzdelem, hanem fejlődés volt.


– Mit jelent számodra ez a kifejezés: A Test, mint templom? (Zsuzsa a VI. Test, Lélek és Szellem Kiállítás egyik meghívott előadója, – melynek ez a központi témája.)

– Én szoktam beszélgetni Istennel. Sokszor. És azt gondolom, hogy akkor váltam először igazán nővé és emberré, amikor a testemmel is elkezdtem beszélgetni. A testemmel és a bennem fejlődő élettel, a kisbabával is. Az első terhességem alatt Benedekkel a pocakomban tudtam először megteremteni magamban a harmóniát, és elérni azt, hogy igazán tisztán lássak. Megtanultam, hogy a testem programozható, hogy a működését tudom szabályozni a gondolatok segítségével.
Azelőtt soha nem voltam ennyire tudatában annak, hogy a fizikai sík milyen fontos, s hogy mennyire oda kell figyelnem arra, hogy miképpen bánok „vele. Mert azt is kapom tőle vissza. A fogyáshoz és mindenféle testi változáshoz nagyban hozzájárul az is, hogy mit képzelünk a saját testünkről és arról, hogy azt hogyan akarjuk megváltoztatni.
Például konkrétan elképzeltem, „beprogramoztam”, hogyan akarok kinézni Tamara születése után, és hogy, meddig akarok szoptatni. Azt is megbeszéltem a testemmel, hogy márpedig én a szoptatástól fogyni fogok. Furcsa dolog volt, de a testem mindent tökéletesen végrehajtott. A szoptatás alatt folyamatosan mentek le rólam kilók! Felmerülhet, hogy ez nálam genetikai adottság, de Benedeknél éppen akkor kezdtem el hízni, amikor szoptattam. Őrült módon zabáltam, és borzasztóan kívántam a tejtermékeket. Most pedig egészségesen eszem, nem kellenek az édességek, és emiatt a szervezetemnek a meglévő zsírmennyiségből kell a tejet összehoznia.


– Benedek még alig volt több 1 évesnél, mikor Tamarával várandós lettél. Hogy bírtad, bírod a „kismama robotot”?

– Hát igen, néha magamra csodálkoztam, amikor egy kirakat üvegében megláttam a saját sziluettem… Ki ez a nő? Óriás pocak, az egyik vállamon táskák, amelyikben pelenkák, törlőkendők, egy kisebb fajta drogéria, míg a másikban az, ami fontos maradt nekem, magamból: autókulcs, lakáskulcs, személyi igazolvány, telefon. A másik karomat rendszerint a fiam foglalta el, aki soha nem szerette a babakocsit (csak a húga megszületése óta van felháborodva, hogy ő nem ülhet bele) ezért vagy a kezét fogtam, vagy ha elfáradt, akkor egyszerűen karba vettem. Csodálkoztam, hogy a szembe jövő emberek nem akarnak léptek nyomon leültetni, hogy pihenjek egy kicsit. Saját magamból azonnal ezt az érzést váltottam ki.
Ugyanakkor lelkiismeret furdalásom is volt, mert a pici lánnyal egyáltalán nem tudtam úgy foglalkozni, ahogyan még Benedekkel tehettem, amikor még a pocakomban volt. Alig volt olyan időszak a napban, amikor meditálni tudtam volna, vagy egy kicsit beszélgetni vele. Benedek minden gondolatom és időmet lefoglalta. De ahogy azt egy barátnőm mondta, a második gyerekek már „fapadosak”. Sokkal jobban tudják, hogy alkalmazkodniuk kell már a pocakban a nagyobb testvérhez, és az édesanya a felfokozott életritmusához. Ők más alázat tudattal érkeznek a világra. Ebből a szempontból hálásabb a második gyerek.
Tamara születése is más volt. Előtte szinte rettegtem a hosszú vajúdás már ismert fájdalmától. Végül a kicsi lány ügyesen, erősen küzdötte magát a világra, rapid gyorsasággal, mintegy két óra alatt. Csak egy dolog hátráltatta a nagy munkában: én. Egészen addig, amíg felfogtam, hogy nem szabad pánikolnom a tempójától, hanem csak őt kell segítenem. Ne én akarjam megszülni őt, hanem hagyjam, hogy ő megszülessen. Nagyon nehéz volt átadnom magam az ő akaratának, de sikerült és végül megszületett 3650 grammal, 56 centivel, óriási fekete hajjal.


– Akkor Tamara több szempontból is a háborítatlan szülés szellemében jött a világra…

– Olyannyira gyengéd szülés volt, hogy még az áram is elment a szülőszobában. A kislányom meghitt, csendes félhomályban érkezett.


– Az említett fesztiválon a – Női szerepek egyensúlya” – címmel fogsz beszélgetéssel egybekötött előadást tartani. Röviden, mi a legfontosabb üzeneted a nők számára?

– Nekem két meghatározó dolog körül forog az életem. Az egyik az alázat megtanulása. A másik pedig az önmegvalósítás, a karrier fontossága. Szerintem semmit nem kell feladnia egy nőnek azért, mert gyerekei vannak. Igaz, hogy ennél nagyobb feladattal én még az életben nem találkoztam, akárhány diplomát szereztem, vagy akármibe kezdtem. Ez valami emberfeletti, hogy micsoda munka és micsoda felelősség. De igenis fontos, hogy merjem vállalni azt, ahogyan élni akarok. És hogy a gyerekeket soha semmilyen szinten ne nyomorítsam meg lelkileg, ne belőlük nyerjek energiát, hanem saját magamból. Ehhez pedig az kell, hogy én is dolgozzak, teljes életet éljek, teljes nőként. Mert ettől leszek jobb, kiegyensúlyozottabb édesanya is.