Készítek anyunak ajándékot

Vályi-Nagy Erika | 2006. December 05.
Természetes, hogy az iskolában olvasni, írni, számolni tanulunk. Zongoraórán zongorázni. Legyen az is természetes, hogy a gyerekeket ajándékozni tanítjuk. Hiszen senki nem születik úgy, hogy érti, megérti, mit jelent adni és kapni.





Talán azt sem túlzás mondani, hogy már csecsemőkorban kezdődik a tanítgatás. Ne sajnáljuk az időt, hogy elmagyarázzuk, miként készülünk a névnapokra és a születésnapokra. Itt persze felmerül a kérdés, egyáltalán tartunk-e családi ünnepeket? Felköszöntjük-e egymást, sütünk-e tortát, égnek-e gyertyák a születésnaposnak? És hol vannak a fotók, amiket elővéve mesélhetünk az ünnepekről? Ajándékokról, amik aztán beolvadnak az otthonba, apa pulcsija a szekrényben lóg, anya parfümje pedig a fürdőszobában virít. Milyen finom illata van! Apa aztán érti a módját, hogy miként kell a másikat meglepni… Ehhez hasonló történetekkel kell elkezdeni a tanítgatást, együtt végigkövetve az egész folyamatot: elővenni a naptárt és megnézni, hogy kit fogunk legközelebb ünnepelni.

Gondolkodni, ugyan minek is örülne az a valaki. Ötleteljünk együtt! Nagymamának focilabdát? Na nem! Unokatestvéreknek porcelánt? Na nem! Akkor mit? Könyvet és kirakót… talán jobb választás. Vásároljuk meg a tárgyakat is együtt, beszélgetve, hangosan gondolkodva. Drágát vagy az olcsóbbat? Kéket vagy sárgát? És milyen csomagolópapír illene a dobozhoz? Jaj, a szalagot se felejtsük el! Na kész. Most már csak a nagy nap van hátra. Apa a csokitortát szereti, gyere, süssünk egyet. Te tedd rá a marcipánt. Szalvéta a fiókban, a kis villa mellette. Magadnak hozd a saját tányérod…

És te mit készítesz?


A saját ajándék már komoly dolog. Amint képes a gyerek három ákombákomot lerajzolni egymás mellé, vegyük rá, hogy rajzoljon egyet ajándékba is a családtagoknak. Ragasszunk együtt szép faleveleket egymás mellé vagy vágjunk ki különféle figurákat. Végtelenek a lehetőségek a saját készítésű ajándékokból, és biztosra vehetjük, hogy mindenki értékelni fogja a botcsinálta kis remekműveket. Még a testvérek is, hiszen nemcsak adni kell tudni, hanem kapni is. Az „ajándék lónak ne nézd…” mondásnak szerezzünk otthon is érvényt.
Később, ahogy nő a gyerek, fokozatosan vezessük rá arra, hogy olyan ajándékot készítsen, aminek a másik is örül. Aztán ahogy telik az idő, vásároljon. Mert a zsebpénz – többek között – erre is való. Örömszerzésre, ajándékozásra.






Csomagok a fa alatt


A karácsony mágikus nap. A gyerekeknek – háromévestől tízévesig – szükségük van arra, hogy higgyenek a Télapóban, húsvéti nyusziban, angyalkában, Jézuskában. Kell a csoda, és kell az is, hogy maguktól jöjjenek rá az igazságra, mintegy megbékélve a valósággal és megbékélve azzal is, hogy a kisebbek még mindig hisznek a csodában. Azok a gyerekek, akiket túlontúl korán felvilágosítottak, és nem hagytak álmodozni, sokszor felnőttkorban keresik a gyerekkori mágikus dolgokat, és hisznek őrültmód az asztrológiában, tündérekben, angyalokban.
Karácsonykor nem az a cél, hogy gyorsan felvilágosítsuk a gyereket és rávegyük az ajándékozásra. Kitalálhatunk köztes megoldást: a kicsiknek az angyalok, Jézuska, Télapó varázsolja a fa alá az ajándékot, a nagyoknak viszont mi készítünk. Csak akkor tegyük a többi közé a közösen készített rajzokat, dobozokat, amikor a gyerekek már kellőképpen kitombolták magukat a meglepetések felett. Ettől a ponttól pedig már tiszta a sor: mindenki ad és kap ajándékot. Egymástól és egymásnak.








Éva: Csak borítékot ne!

„Nálunk soha nem voltak se angyalok, se húsvéti nyúl vagy Télapó. A szüleim külön kérkedtek is azzal, hogy milyen modernek, és hamar – nem is tudom, milyen hamar, mert nincsenek erről emlékeim – felvilágosítottak. Az ajándékot a szülők teszik a fa alá és pont. Ez még hagyján is lett volna, ha legalább érzelmek is kerültek volna a csokisdobozokba, mert főleg azt kaptunk. Mintha nyűg lett volna nekik a vásárlás, az ajándékokon való gondolkodás… nem tudom. Tizenéves lehettem, amikor a nagyáruházba karácsonytájt gyönyörű babák érkeztek. Az iskolában minden lány képben volt, hogy milyenek, mit tudnak, mennyibe kerülnek, és be is indult az otthoni könyörgősdi: vegyél nekem babát! Persze én is siránkoztam otthon. Anyu megnézte a babát, hümmögött, de én azért valahol biztos voltam abban, hogy meglesz karácsonyra a játék. Hát nem lett meg. Helyette egy borítékot adott anyám, szerintem nem is szánt időt arra, hogy még egyszer elmenjen az áruházba, és azt mondta, hogy vegyem csak meg azt a babát, amelyik a legjobban tetszik. Leforrázva álltam a karácsonyfa mellett, a legszívesebben bőgni tudtam volna. A játék persze az ünnepek után már nem volt a boltban, de ezt már meg se kérdezték a szüleim. Ők rettentően meg voltak elégedve magukkal, hogy kipipálták az ajándékozást, innentől kezdve mindig pénzt kaptam. Egy idő után már a boríték is elmaradt, ezreseket csúsztattak a zsebembe, kezembe, és még ha az egész világot meg is tudtam volna venni, akkor se tudtam volna örülni.”  


Exit mobile version