A mi karácsonyunk

Olvasd el szerzőnk korábbi írásait a Szeressünk rovatban! • Dinkik az oltár előtt »  • Hogyan együnk romantikát? » • Szabad-e többet szeretni? » • Küzdelem a fantommal » • Bérnőstények és makktársak » És a Babázzunk rovatban: • Én, az apa »

A mennyiségi profit egyáltalán nem nyújtott vigaszt az elszenvedett minőségi deficit miatt. Elárulva, megcsúfolva éreztem magam, hiszen én az ünnepek közeledtével több mint egyértelmű utalást tettem szüleimnek arra, hogy pontosan mire vágyom. Még csak a Jézuska vagy a Mikulás hányaveti nemtörődömségére sem foghattam ezt a megalázó malőrt, hiszen materiálisan didaktikus és dialektikus nevelésem semmi ilyesféle klerikális elhajlást nem engedett meg.

Ezzel a háttérrel érthető, hogy számomra Jézus Krisztus születésnapja inkább csak afféle kultúrtörténeti érdekességnek számított – mazsola a kuglófban –, a szakralitás, a spirituális emelkedettség pedig a legkevésbé sem volt meghatározó szegmense. Mindezt tetézte szüleimnek a karácsonyi összezártságból fakadó, a végsőkig feszült, spirituálisan és szakrálisan a legkevésbé sem emelkedett őrjöngése. Mindent összefoglalva a gyerekkoromból hozott karácsonyi emlékeim alapján úgy véltem, hogy a karácsony egy roppant nyomasztó, nemritkán félelmetes családi performance. Megkockáztatom, ennek is szerepe lehetett abban, hogy végül a nyugati kultúrkörtől annyira távoli, távol-keleti kultúrák tanulmányozására szakosodtam.

Nos, ezzel a teherrel érkeztem huszonhét évesen abba a kapcsolatba, ami mára családdá érett. Megjegyzem, a végletekig tökéletesített önvédelmi és önámító mechanizmusomnak köszönhetően ezt akkoriban a legkevésbé sem éreztem tehernek, sőt a párommal felmerülő konfliktusok alkalmával, melyek karácsony közeledtével mindig elszaporodtak, őt vádoltam infantilizmussal, konzervativizmussal, irracionalizmussal meg a Bakos által összegereblyézett, számomra negatív előjelű idegen szavak tömkelegével.

Mert hát az élet mindezt szépen elrendezte. Ez nyilván karmikus. Be kellett látnom, hogy valamiféle szinkron idejű karmikus feladatom van azzal, hogy helyére tegyem magamban ezt a karácsonyi izét. Tudat alatt ehhez választottam társat is. Hiszen milyen feleséget választok magamnak? Hát persze, hogy olyat, aki rendezett, konzervatív értékeket valló családban nevelkedett; s mindezek mellett a szakrális reflexek kialakulásának szempontjából leginkább érzékeny gyermekéveit Rómában, katolikus apácák védőszárnyai alatt töltötte. Így visszagondolva, nem lehetett könnyű velem. Mintha magát a kénkőszagú patást próbálta volna rávenni arra, hogy ministráljon.

Amíg „csonka családként” kettesben éldegéltünk, megszületett egy afféle konszenzus, hogy a nejem mindent úgy intéz a karácsonnyal kapcsolatban, ahogy akar, csak nekem minél kevesebb közöm legyen hozzá. A karácsonyfa méretével kapcsolatban persze mindig elkeseredett alkukat vívtunk. Én javasoltam, hogy szerezzünk be erre a célra valami bonszai fenyőt, ami hetvenéves korában sem fogja meghaladni a számomra még elviselhető ötven centit, ő meg persze a 3,60-as plafonkarcoló monstrumot cipelte volna haza. Szigorúan buddhista alapon ragaszkodtam az élet minden formájának, így a fenyőfa életének is a védelméhez, míg életem párja a számomra animisztus gyökerű halottkultusz részeként szemlélte volna vízkeresztig egy díszekkel megcsúfolt élő organizmus agóniáját. Nemhogy vigaszt nem nyújtott, de egyenesen provokatív képmutatásnak éreztem, hogy ezüstfenyőt vettünk, „mert annak nem hullik annyira a tűlevele”.

Nyilvánvaló volt számomra, hogy nekem volt igazam. Lám-lám, a karácsony mégiscsak egy félelmetes családi performance. Értetlenül és megütközve hallgattam feleségem azon gyerekkori történeteit, hogy ilyenkortájt náluk a legnagyobb összezördülést minden áldott évben az váltotta ki, hogy hová tűnt, illetve ki tüntette el a kis Jézust a betlehemi jászolból. Mert hát persze betlehemről és jászolról, ezekről a funkció nélküli terepasztal-objektumokról hallani sem akartam.

A kilátástalannak látszó küzdelmünk feloldására – mint annyi minden másra is – Marci fiunk születése gyújtotta a remény szikráját. Igazi család lettünk. Minden erőmmel arra törekedtem, hogy szó szerint így is legyen: igazi család. Az általam hozott modellekből aligha tudtam volna építkezni, ezek alkalmatlanok voltak egy olyan család megteremtésére, amilyet én ideálisnak tartanék, amilyenben MI boldognak élhetnénk. Bíztam hát abban, hogy a feleségem modelljei jobban működnek. Nem titkolom, a legnagyobb kompromisszumokat épp a karácsony körüli családi szertartásrend kialakításával kapcsolatban hoztam, feleségem legnagyobb örömére.

Ahogy cseperedett Marci, azt kezdtem érezni, hogy valami még sincs rendjén ezzel az egésszel. Ez a felismerés akkor hasított belém, amikor Marcival kettesben csatangoltunk az utcán 24-én délután a farkasordító hidegben. Vártuk, hogy besötétedjen, mert a Jézuska akkor hozza a karácsonyfát. Mert hiszen a feleségem családjában is így volt. Töprengtem én ezen akkor, ott a hidegben jó sokat. Már elfogytak az érveim, hogy Marcinak megmagyarázzam, miért tébolygunk a kihalt a városban, és próbáltam meggyőzni arról, hogy Jézuska egyáltalán nem szadista. Tízpercenként hívtam a feleségemet, hogy mikorra készül el a fával, s rájöttem, hogy még december végén sem tud elég korán sötétedni.

Aztán még valamire rájöttem. A kompromisszum nem feltétlenül megalkuvást jelent. Hosszasan beszélgettünk erről. Nyugodtan, higgadtan. Sikerült félrerakni gőgünket, gyerekkori sérelmeinket, sérüléseinket. Ha minden igaz, az idén végre igazi, saját karácsonyunk lesz. Közösen megélt, közösen létrehozott. Van benne ugyan olyan, számomra még mindig megmagyarázhatatlan kellék, mint a karácsonyfa, sőt van Betlehem is jászollal, csillaggal, viszont már nem kell 24-e délutánján kényszerbolyongani, mert hozzánk a fát a Jézuska reggelre fogja hozni. Így, amiről Marci nem tud, éjszaka végre kettesben díszíthetünk és készülődhetünk a csodára. Talán már azt sem fogom kívánni, hogy az egész család inkább buddhista legyen. Megéri? Biztos vagyok benne, hogy igen. Ha csak annyit elérünk, hogy Marci harminc év múlva nem ilyen cikket fog írni a karácsonyról, már megérte. Még akkor is, ha a benne szárba szökkenő szakralitás és spiritualizmus a Jézuskától megrendelt és óraműpontossággal le is szállított ajándékok okán kialakult opportunizmussal keveredik, számára a karácsony valóban meghitt, örömteli és szent.

Szerzőnk: Tokaji Zsolt  Író, szerkesztő. Az ELTE-n szerzett diplomát tibeti–kínai szakon. Négy hónapot ösztöndíjjal Kínában töltött, az ottani élményei alapján írta első könyvét Szólítsatok Brad Pittnek! címmel. Második könyve Hova mennek a kacsák? címmel jelent meg. Több keleti tárgyú könyv fordítója, a Nők Lapja Cafe állandó munkatársa. Nős, egy kisfiú, Marci édesapja.  • Tokaji Zsolt weblapja »