Kiköpött apja

Tokaji Zsolt | 2007. Január 26.
Unásig ismert, közhelyes jelenet, amikor a rokonok, ismerõsök a család legifjabb jövevényének láttán elragadtatással kiáltanak fel: „tiszta apja”. De mint minden közhelyben, ebben is nem kevés igazság van.






Olvasd el szerzőnk korábbi írásait a Szeressünk rovatban!


• Dinkik az oltár előtt »
• Hogyan együnk romantikát? »
• Szabad-e többet szeretni? »
• Küzdelem a fantommal »
• Bérnőstények és makktársak »
• Miért nem csókol a férfi? »


És a Babázzunk rovatban:
• Én, az apa »
• A mi karácsonyunk »





  
Hiszen tudományosan bizonyított, hogy az újszülöttek zömében csakugyan az apjukra hasonlítanak – jobban. Nem volt ez máshogyan a mi esetünkben sem.

Azazhogy talán mégsem. A legelején semmiképpen, hiszen amikor először megpillantottam a világgal torkaszakadtából barátkozó fiamat, a legkevésbé sem fedeztem fel benne a saját vonásaimat. Sőt, sokáig semmilyen vonásokat nem láttam, mert zokogtam, mint az Oscar-gálán a jutalmazásával mindenkinek meglepetést okozó hollywoodi színésznő, később pedig olyan megilletődötten vettem őt kézbe, mint az aranyszobrocskát szokás. Amikor végre kitisztult a kép, akkor sem tűnt ismerősnek. Az esemény minden megrendítően felemelő és csodálatos volta ellenére – nos, mit szépítsek, a srác inkább tűnt egy túlméretezett, ráncos padlizsánnak, mint a szépségével könnyeket facsaró Kicsi Énnek. Én addig nem is hittem volna, hogy gyerek lehet ennyire lila. Mint később megtudtam, a nagyobb komplikációktól mentesen világra jött fiam épp a valószerűtlen színe miatt vesztett két teljes pontot az Apgar skálán.


Legalább egy-két hétig – bárki bármit állított is – még nem igazán fedeztem fel bennünk túl sok közös vonást. Igaz, ekkoriban meg az terelte el a figyelmemet, hogy Marcinak a füleit és a hátát is sűrű, pelyhes szőr borította. Aligha tudtak megnyugtatni azzal, hogy ez normális és el fog múlni, mert meggyőződésem szerint ezt a jelenséget egészen biztosan az okozta, hogy csincsillánk, Nyafi a várandósság utolsó hónapjáig előszeretettel tanyázott feleségem pocakján. Aztán néhány hét elteltével különös, furcsa dolgok kezdtek történni.






Régi kép apáról
Én sem tagadhattam tovább, a gyerek valóban kezdett rám hasonlítani. De nemcsak hogy hasonlított, hanem valóban kiköpött én lett belőle. Semmiben nem hasonlított a karakteres mediterrán vonásokkal rendelkező, egyébként gyönyörű édesanyjára. A feleségem meg is jegyezte, hogy ha nem tudná, hogy ő szülte, bizonytalan lenne, hogy van-e bármi köze hozzá. Én pedig megállapítottam, hogy egyszer majd ilyen lehet az, amikor már az embert is klónozni fogják.

Bárhová mentem is Kicsi Énnel, ember nem volt, aki tenyereit összecsapva ne jegyezte volna meg, mennyire egyformák vagyunk. Kezdett is egy kicsit unalmas lenni, mert hát mit lehet erre válaszolni. Ezekbe az őszinte, spontán kitörésekbe némi bájt az csempészett, amikor hölgyismerőseink előbb a sráchoz leguggolva dicsérték, hogy milyen gyönyörű, milyen bájos, sőt többen még azt is megjegyezték, hogy milyen remek pasivá fog cseperedni, majd amikor rám is vetettek egy pillantást, jött a tenyérösszecsapás, meg a „nahát, tiszta apja”. Nekem még soha az életben nem mondták ennyit, még így közvetve sem, hogy milyen jó pasi vagyok, mint az elmúlt néhány évben. Újabb felfedezés: a gyerek ily módon is jót tesz az ember önbecsülésének.


Na de, tréfát félretéve, vessünk egy pillantást a jelenség tudományos hátterére. Mert hiszen, mint azt a bevezetőben már említettem, a „kiköpött apja” jelenségnek is van tudományos magyarázata. Állítólag olyannyira gyakori, hogy a gyermek az első éveiben sokkal inkább hasonlít az apjára, mint az anyjára, hogy arra kellett valami magyarázatot, elméletet találni. S ha már keresik, az holtbiztos, hogy előbb-utóbb meg is találják. Az eddig legelterjedtebb elmélet szerint ezért is, mint annyi minden másért, a Természet a felelős. Az anya személye az esetek zömében – a nagyon-nagyon ritka kivételeket nem számítva – biztos, míg az apa személyével kapcsolatban sokkal gyakrabban merülhetnek fel kételyek.






Marci
A Természet viszont még jóval a DNS-teszt felfedezése előtt némi megnyugtató megoldást próbált kidolgozni arra, hogy a gyermek apja nyugodt szívvel nevelje, táplálja a neki tulajdonított és a nevét viselő utódját. Erre hivatott szakemberek ezt többek között olyan kísérletekkel is igazolták, hogy az újszülöttek az első évben az anya szüleitől tendenciózusan sokkal drágább és több ajándékot kapnak, mint az apai nagyszüleitől. Ezt a jelenséget az apa személyével kapcsolatos ősi bizonytalanság modern kori továbbéléseként értékelték. Ergo az újszülött azért hasonlít az apjára, hogy megnyugtassa a rokonságot. Milyen édes!

Nekem ugyan egy szemernyi kételyem sem volt, hogy Marcinak én vagyok az apja, de bevallom, azért jólesett a fiam ezen gesztusa, amivel a Természet aktív közreműködésével ajándékozott meg. Mondom, nem voltak kételyeim, pedig Lotár doktor úr akaratlanul is megpróbált elbizonytalanítani. A terhesség megállapításakor ugyanis ragaszkodott hozzá, hogy majd ő kiszámítja, mikor történt a fogantatás, amiből aztán majd kikalkulálja a várható születés időpontját. Hiába mondtam, hogy ne törje magát, mert precíz ember lévén napra, órára pontosan meg tudom mondani, mi és mikor történt ez ügyben. Elvégre arra is emlékszem, mikor, milyen körülmények között ettem életemben először kagylót. Akkor arra meg hogyne emlékeznék már, hogy mikor küldtünk meghívót a fiamnak az Élet nevű buliba? Nem hitt nekem. Valami számmisztika- és asztrológiaszerű osztás-szorzás után mondott egy dátumot. Mondanom sem kell, hogy kerek egy hetet tévedett. Már-már gyanakvó pillantást vetettem volna életem párjára, ha eszembe nem jut, hogy aznap végig együtt voltunk, este pedig a Twin Peakst néztem. Én pedig Twin Peaks nézés közben nem szoktam nemzeni, párom pedig a falnak fordulva próbál minél előbb elaludni, és a legkevésbé sem a megtermékenyülésen jár az esze. Ez viszont Lotár doktort egyáltalán nem hatotta meg…








Kiköpött apja
Nemrégiben előkerültek az én gyerekkori fényképeim. Az egyiken feltűnően hasonló beállításban örökítettek meg, mint Marcit az egyik hasonló idősen készült képén. A hasonlóság így aztán több mint látványos volt. A két képet egymás mellé téve szóltunk Marcinak, hogy ő is nézze meg apát, aki pont úgy nézett ki, mint ő. Egy szót sem tudtunk még mondani, mert a srác épp csak egy pillantást vetett a két képre, és rémülten rohant ki a szobából. Az ágyán kuporogva, enyhén sokkos állapotban találtunk rá. Mikor kérdeztük, mi a probléma, kövér könnycseppekkel a szemében mondta, hogy ő még soha nem látott magáról fekete-fehér képet, és arra az ingre meg játékra sem emlékszik, amik a képen vannak. Csak nagy nehezen hitte el, hogy nem ő van azon az ominózus fotón, hanem én.

Ám mostanában úgy tűnik, kezd véget érni ez a korszak. A köztünk lévő hasonlóság még mindig feltűnő, de a feleségem és a feleségem családjának örömére Marci egyre jobban kezd az édesanyjára hasonlítani. Vonásaiban is. Mert hát a tulajdonságait illetően eddig sem voltak kételyeink az anya személyét illetően. Példának okáért akkora lelket, amekkora neki van, egyedül csak tőlem nem örökölhetett.  





Szerzőnk: Tokaji Zsolt 
Író, szerkesztő. Az ELTE-n szerzett diplomát tibeti–kínai szakon. Négy hónapot ösztöndíjjal Kínában töltött, az ottani élményei alapján írta első könyvét Szólítsatok Brad Pittnek! címmel. Második könyve Hova mennek a kacsák? címmel jelent meg. Több keleti tárgyú könyv fordítója, a Nők Lapja Cafe állandó munkatársa.
Nős, egy kisfiú, Marci édesapja. 
• Tokaji Zsolt weboldala »
 
Exit mobile version