Nem az iskolának tanulsz…

Pedig még az sem olyan régen volt. De valljuk be, ez sem kevésbé izgalmas.

A gyerek beiskolázása talán már nem okoz akkora traumát, mint az, amikor óvodába adtuk az addig nélkülünk egy lépést sem tevő, nélkülünk egy falatot sem evő szemünk fényét. Vagyis azt remélnénk, hogy azért már némi rutint szereztünk az intézményválasztásban, és hozzászoktunk ahhoz, hogy gyermekünk ideje egy részét ezentúl nem velünk fogja tölteni, illetve hozzáedződtünk ahhoz, hogy általunk nem ismert, nem tudott, nem látott és nem érzékelt információkat halljunk olyasvalakitől, aki nem családtag (s most nevezzük őt szakképzett pedagógusnak). De megtapasztaltam, hogy ez mégsem ilyen egyszerű.

Mikor fiunk hároméves volt, elképesztő nagy körültekintéssel láttunk neki a feleségemmel, hogy a legpöpecebb ovit megtaláljuk Marcinak, ami csak létezik Budapest közigazgatási határain belül. Persze a körültekintés elsősorban a feleségemre volt jellemző, én maradtam inkább az elképedésnél. Aztán a több hónapi keresés meghozta a gyümölcsét. Nem számított, mennyibe kerül, nem számított, hogy a Duna túloldalára kellett cipelni a srácot minden reggel, a lényeg, hogy ez az alapítványi tuti kis ovi minden szempontból tökéletesen megfelelt. Nekünk. Nem úgy a gyereknek. Ez a hálátlan kis dög két hónap után gyakorlatilag eljutott az öncsonkításig, csak hogy a Margit hídon se kelljen soha többé átmennie. Ésszel fel nem tudtuk fogni, hogy mi baja lehet. Végül megkegyelmeztünk neki. A feleségem még egy évig otthon maradt, elvégre évvesztesként amúgy sem nagy gond, ha csak majd négyéves korában kezdi az ovit. Ekkor viszont már ragaszkodtam ahhoz, hogy inkább az én szempontjaim érvényesüljenek az új óvoda kiválasztásakor. Ez nagyjából csak annyi volt, hogy a lehető legközelebbi ovi legyen, ahová a közeli parkból is jól ismert haverok közül is jár egy-kettő. Mély regressziós meditációval ugyanis ezt a két pozitívumot tudtam felidézni a saját óvodáskoromból. Bejött. Marci néhány nap alatt „beszokott”, sőt olyat művelt, amit már évek óta otthon sem: ebéd után aludt. Nem tudtunk hova lenni a gyönyörtől…

Aztán ripsz-ropsz, mindenféle különösebb traumák nélkül eltelt a három év. Hónapok óta pedig mást sem csinálunk, mint iskolákat nézünk, nyílt napokra járunk és tanító nénikkel beszélgetünk. Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy sokáig az is necces volt, Marci iskolába mehet-e. Óvó néninktől ugyanis olyan jellemzést kaptunk, amitől én egyből dobtam egy hátast, majd napokig igyekeztem megvigasztalni az idegösszeomlás szélén hol hebegő, hol zokogó feleségemet. Tíz egyszerű tőmondatban ugyanis kiderült számunkra, hogy a hatéves fiunk gyakorlatilag egy retardált szociopata. Én ugyan javasoltam, hogy az óvó néni az általa írt jellemzésben, ami alapján egyetlen iskolában sem állnának velünk szóba, legalább az egymásnak ellentmondó kijelentéseit legyen szíves korrigálni, ha már stilárisan nem pofozhattam ki itt-ott, mielőtt a gyereket elvisszük a nevelési tanácsadóba, egy független szakvéleményért.

Stílusában az sem lett sokkal pallérozottabb, de hát úgy látszik, hozzá kell szoknom, hogy vannak olyanok, akik a fiamról ilyen stílusban kommunikálnak. Merthogy nyilván ettől lesz szakszerű… A lényeg, hogy miután megeskettek bennünket, hogy Marci beszédhibáinak korrekcióját azonnal, haladéktalanul, na és persze intenzíven megkezdjük, kézhez kaptuk a dokumentumot, melyben könnyes szemmel olvastuk, hogy azt mondja: „az elvégzett vizsgálat eredménye alapján azt javasoljuk, hogy kezdje meg tanulmányait az általános iskola 1. osztályában”. Esküszöm, a két kitüntetéses diplomámnak nem örültem ennyire.

Megnyílt tehát az út előttünk, hogy tobzódhassunk a közoktatás végtelenül színes palettáján. Egy pedagógus feleséggel az oldalamon és egy ugyancsak pedagógus nagymamával a hátam mögött akarva-akaratlanul is mindent megtudtam a Waldorf- és a Montessori-iskoláról, illetve megannyi egyéb alapítványi suli előnyeiről és árnyoldalairól. Bevallom, erősen szkeptikus voltam, mint ahogy a szürke, átlagos, hétköznapi iskoláktól sem várok túl sokat. Nyilván ez is egyfajta rossz beidegződés, ami még a saját rossz emlékeimből táplálkozik. Na de amikor az ember azt hallja, hogy manapság a 15 évesek fele funkcionális analfabéta, akkor hova legyenek illúziói? Ez biztos megint csak az én szűklátókörűségemet mutatja, de túl sokat nem várok az általános iskoláktól (sem). Ez biztos egyfajta passzív pszichés védelem nálam, hiszen ha a gyerek majd úgy jön haza, hogy bármit is tanult, milyen marhára boldog leszek.

De azért iskolába mégiscsak mennie kell valahová. Gyorsan utánanéztem, hogy a szülők hogyan választanak iskolát. Egy tanulmányban a következőket olvastam:

• az iskola szolgáltatásai (nyelvoktatás, informatika, úszás, szabadidős programok);
• az óvodai társakkal kialakult kapcsolat fennmaradása;
• az iskolában tölthető idő mértéke (napközis foglalkozás, különórák);
• az első osztályt tanító pedagógus személyével kapcsolatos szimpátia, előzetes tapasztalatok (híre, ismertsége);
• a tanító személyének több (lehetőleg négy) évig tartó változatlansága;
• az iskola gyors és biztonságos elérhetősége.


Nahát, nekem ebből a hat szempontból a már az oviválasztásnál is bevált kettő megint csak teljesen elegendő volt. A feleségem még hozzávette a tanító néni személyének megismerését is mint fontos szempontot. Valami hülye törvény miatt a szabad iskolaválasztás ma már azt jelenti, hogy szabad iskolát választani, de járni járjon csak a körzetesbe a gyerek. Így aztán a hasonló cipőben járó szülőkkel konzultálva kitanultuk a „trükkök százait”, amivel, ha úgy fordul a kocka, egy csapásra körzetes lehet a gyerek. A környékünkön lévő három iskola közül igen gyorsan kilőttünk kettőt. Az elsőt, amikor Marci meglátta, közölte, hogy „ez egy véres börtön”, majd az anyja unszolására még annyira hajlandó volt, hogy krumpliból és répából, na és néhány tucat fogpiszkáló segítségével készítsen egy tüskés hátú, mutáns robotot… A tanító néni igen furcsán mérte végig Marcit, majd a feleségem érezte, hogy most magyarázkodnia kellene. Nem magyarázkodtunk, soha többet nem mentünk vissza a „véres börtönbe”. A másik iskolában egy olyan korú tanító néni volt, aki akár még engem is taníthatott volna. A probléma nem is ez volt, hanem hogy ennek megfelelően leginkább a szülőknek adott a foglalatosságot. Amikor aztán eluntuk a kukoricaszemek rakosgatását és ragasztgatását, Marcival egyetértésben gyorsan leléptünk innen is. Kicsit pesszimistán tértünk be a harmadik iskolába, ami egyáltalán nem tűnt sokkal kiesebbnek, mint a másik kettő. A fiunkat viszont csodák csodájára ez nem zavarta. Sőt, az iskola-előkészítőn több ovis társát is felfedezte, és az is kiderült, hogy „képzeld, anya, a tanító néni kisfiát is Marcinak hívják”. Teljesült mind a három kitűzött célunk. Nem is haboztunk tovább, a gyereket tizenhatodikként beírattuk az osztályba. Most már csak őszig kell kihúzni… Bár valami azt súgja, a neheze még csak ezután jön.

Szerzőnk: Tokaji Zsolt Író, szerkesztő. Az ELTE-n szerzett diplomát tibeti–kínai szakon. Négy hónapot ösztöndíjjal Kínában töltött, az ottani élményei alapján írta első könyvét Szólítsatok Brad Pittnek! címmel. Második könyve Hova mennek a kacsák? címmel jelent meg. Több keleti tárgyú könyv fordítója, a Nők Lapja Cafe állandó munkatársa. Nős, egy kisfiú, Marci édesapja. • Tokaji Zsolt weblapja »