Régen nem sokat töprengtek ilyen kérdéseken. Előkapták a szíjat, kimosták szappannal a gyerek száját, vagy csak a sarok felé mutattak, és a dolog már is el volt rendezve. Ma már azonban más szelek fújnak a gyereknevelésben, és többet gondolkodunk a hogyanokon, miérteken. Vajon mitől is csúnya egy szó, és miért is tiltjuk meg a gyereknek, hogy kénye-kedve szerint használja a szavakat? Miért fáj ugyanaz a szó tőle jobban, mint másoktól?
Az óvodás egyik nagy felfedezése, hogy a beszéd megnyitja előtte a világot. Bele tud szólni a dolgokba, mindenről véleménye van, amelyet persze folyton hangoztat. Ha rátalál egy csúnya szóra, hamar rádöbben, hogy micsoda vihar képest kavarni ennek az ismételgetésével. Mert minden szülő másképpen reagál.
Még mielőtt kimondaná
Ha először elhangzik
Ne vegyünk róla tudomást. Mintha annyit mondott volna, hogy babfőzelék. Az óvodás gyerekek sokszor nagyon is tudják, hogy ez a szó más lesz, mint a többi. Kíváncsian lesik otthon a hatást, amely ha elmarad, már nem is olyan érdekes. Új játékot keres, és persze előbb-utóbb megpróbálkozik újra egy-egy csúnya szóval de ha mindig elmarad a szörnyülködés, pirulás, családi kupaktanács, akkor úgy fogja érezni, hogy nem is érdemes ezzel foglalkozni.
Ha megszidjuk, akkor kényszerpályára kerülünk. Miért is szidjuk? Egy szóért? Ami az egyik szövegkörnyezetben rossz, a másikban meg jó? Ha leszidjuk, és tovább folytatja, akkor büntessük? Nem elég, hogy büntetés jár a rosszalkodásért, verekedésért, de még egy szóért is?
Ha minket szid
Mióta Nándi óvodás lett, nagyon megváltozott. Agresszívabb, szófogadatlanabb, és folyton csúnyákat mond. Nemcsak úgy általában, hanem a legtöbbet nekem címezi. Hülye vagy! visítja, és elrohan. Ezt naponta minimum négyszer. Aztán ha valamiért rászólok, szimplán úgy válaszol, hogy: utállak! Ez nagyon rosszulesik. A legutóbb azt mondta rám, hogy hülye tyúk
Nekünk is új a lecke, hogy micsoda erejük van a szavaknak. Hogy napokig melengeti a szívünket, ha a gyerek azt súgja, hogy szeretlek. Még akkor is, ha épp a cukrászda előtt vagyunk, és tudjuk, hogy mindennek egy sütemény lesz az ára, de nem számít, és legszívesebben az egész pultot felvásárolnánk a gyereknek. A direkt nekünk szánt csúnya szó különösen fáj, de egy dolgot azért tisztáznunk kell. Aki ezeket mondja, egy kisgyerek, akit folyton arra tanítunk, hogy ütés helyett szavakat használjon. A gyerek a kedvünkben jár, és mérgében nem támad a kezével nekünk, de akkor meg azt kérjük ki, amit mond. Nem csoda, hogy teljesen tanácstalan.
A gyerekek sokszor dühösek. Dühösek az egész világra, mert az olyan nagy, ők meg olyan kicsik. Alig értenek belőle valamit, ráadásul a felnőttek mindenbe beleszólnak, mindent jobban tudnak. Ez már bőven elég indok, hogy a kicsi olykor dührohamot kapjon, és valamivel levezesse a feszültségét. Legyünk inkább megértők a méreggel szemben, és ne kapjunk mi is dührohamot. A gyerek csupán arra vágyik, hogy megvédjük és szeressük. Még akkor is, ha éppen csúnyákat kiabál felénk. Egy hülye tyúk sértés élét könnyen elvehetjük, ha azt mondjuk: Akkor te meg egy dühös kiscsirke vagy!
Legyen tiltólista?
Az a legjobb, ha nem határozzuk meg pontosan, hogy mely szavak csúnyák és melyek nem. (Hány szépirodalmi mű van, amelyben káromkodnak, és attól még a kiváló olvasmány!) Ne arra tanítsuk a gyereket, hogy vannak szavak, amelyek rosszak, mert ez egyébként sem igaz. Ha a gyerek is azt látja, hogy mi nem használunk ilyeneket, de nem is fordítunk túl nagy gondot arra, hogy miket mond a kicsi, előbb-utóbb elsimul ez a probléma is. Élvezzük a beszédet, kreáljunk magunk is szavakat, és játsszunk sokat az anyanyelvvel.