| Barnabás életének korábbi epizódjairól itt olvashatsz:
• Apa születik 1. » |
Hasfájós csecsemőnek gondoltuk, de a szüleim szerint kispályás az apjához, azaz hozzám képest. Az elmúlt éjszakák után viszont erős a gyanú, hogy fogfájós kisbabánk van. Pedig olyan jól csináltuk… Este hét és nyolc között megfürdettük, Hajni megszoptatta, átrakta a kiságyba, elbúcsúztak, és magára hagytuk. Nem szerette, kifejezetten meg volt sértődve, de megszokta. Eljutottunk odáig, hogy legtöbbször sírás nélkül aludt el. Kezdetben fél négykor kelt fel, de majdhogynem rendszeressé vált, hogy reggel hatig alszik, azaz átalussza az éjszakát. Volt okunk büszkének lenni. Azt hittük, rajtunk múlik.
Egészen a múlt hétvégéig. Már napközben is nyűgös volt, de a korábban begyakorolt taktika működni látszott. Aztán este tízkor felborult a rend, felsírt. A valójában még kezdő, ám öt hónappal a hátunk mögött már némi gyakorlatra szert tett szülők szemével néztünk egymásra. Hogy akkor most mi van. Az ilyenkor általában előforduló „bemegyek”, „ne, még ne” diskurzust hamar lezavartuk, ám negyedóra elteltével gondoltuk, megelőzzük a szomszédokat, így Hajni meglátogatta a hálószobában kitört lázadás egyetlen résztvevőjét. Csakhogy ő, legnagyobb bánatunkra, nem beszéli a nyelvünket, emiatt nem könnyű vele kommunikálni. Legalábbis még sohasem mondta, hogy „Anya, elnézést, hogy kicsit hangosabban hívtalak a kelleténél, de úgy érzem, hogy jön a fogam, emiatt nyűgös vagyok. Talán ha homeopátiás készítménnyel próbálkoznátok…” Ehelyett idegtépő módon ordított. Ismerjük be: a kisbabáknak – még akkor is, ha az enyémről van szó – van egy olyan frekvencián sivító hangjuk, amely gyakorlatilag elviselhetetlen. Sőt azt is ki merem jelenti, bármennyire rossz is abban a pillanatban neki, az általa kibocsátott zaj hallgatása (olyan közelről) biztos, hogy még fájdalmasabb. Ilyenkor szokták az anyukák egyre vadabbul az s és a cs hangokat egymás mögé helyezve ráerőltetni a gyerekre, megfigyelésem szerint sikertelenül.
Ilyenkor mi a következő sorrendet követjük (csak két esetben jutottunk el eddig a 10-es pontig): 1. Éhes vagy? 2. Szomjas vagy? (Bár nem tűnik indokoltnak e kettő szétválasztása, mivel Barni még csak szopik. Ezzel együtt volt, hogy a második jött be.) 3. Felvesszük, sétálunk vele. 4. Felvesszük, sétálunk vele, nézegethet ki az ablakon. 5. Fáj a hasad? 4. Bekakiltál? Szorít a pelus? Kibontjuk. 5. Szúr a ruha? Átöltöztetjük. 6. Megijedtél valamitől? 7. Biztos, hogy nem vagy éhes? 8. Biztos, hogy nem vagy szomjas? 9. Előbb-utóbb nem bírja tovább a sírást, majd elalszik!
– Vagy nem lehet, hogy jön a foga? – illesztettünk be újabb kérdő mondatot a repertoárba. De honnan lehet ezt tudni? Korábban nem tapogattuk az ínyét, így nincs mihez viszonyítani, hogy most be lenne duzzadva. Hátul talán, de nem hiszem, hogy a bölcsességfogakkal kezdené a fogzást.
Őszintén szólva, kamunak gondolom, hogy a sírás típusából meg lehetne állapítani annak okát is. A sírás az sírás, és sokszor lehet, hogy nincs is oka. Ezt hívjuk hisztinek, de ez sem fekete vagy fehér. Ha az ok nem is, a következmény egyértelmű: mi erősen befeszülünk, és idegesítő kérdésekkel bombázzuk egymást: Szerinted ez hiszti? Nem lázas? Nem takarózott ki? Nem fog minket meggyűlölni, hogy ennyit hagyjuk sírni?
Néha a saját helyzetemet nehezebbnek ítélem, sokszor ugyanis csak hallani egy másik szobában zajló – hanghatásaiban horrorfilmekre emlékeztető – drámát nem jobb, mint aktív szereplőnek lenni. A korábbi felosztásnak megfelelően, és az éjszaka látszatának fenntartása végett, viszont Hajnié ez a menet.
Persze tudjuk, hogy nem kellene görcsölni. Mert valójában mi történik? Egy öt hónapos csecsemő éhes, fáj a hasa, a foga, esetleg lázas. Ettől még fel fog nőni, nem ő lesz az első a világtörténelemben. Csakhogy ő nem egy öt hónapos csecsemő a szemünkben. Ő a mi gyerekünk, és ezért fáj nagyon, ha neki fáj.