Emlékek

Hetekkel előbb, a beszélgetésre készülve arra kértem a velem szült anyákat, hogy ha van olyan fényképük, amely a vajúdásuk és a szülésük pillanatait örökíti meg, és megengednék, hogy ezeket levetítsem a hallgatóságnak, küldjék el nekem. Mivel ezeket a képeket gyakran én készítem a gépükkel, és persze emlékszem is ezekre az órákra, tudtam, hogy olyan üzenetet közvetíthetek általuk, amelyek minden szülés előtt álló nő számára fontosak lehetnek.

Végtelenül hálás vagyok nekik azért, mert mindegyikük azonnal felajánlotta a legintimebb pillanatokat ábrázoló fotóikat is. Ezek a képek nagyon sokat segítettek abban, hogy megmutathassam, kórházban is át lehet élni bensőséges, meghitt pillanatokat, és azt is, hogy ha érzékeny és tiszteletet mutató segítők vannak a pár körül, akkor a vajúdás és a szülés nem pusztán kórházi esemény, hanem érzelmekkel teli, felejthetetlen élmény a szülők számára.

A fotók nézegetése közben felidéződött bennem a babák születésének az emléke. Mindegyik kísérés emlékezetes valamiért. Míg a képeket nézegettem, eljátszottam egy kicsit ezekkel az emlékekkel.

A legrövidebb kísérés Szofi baba érkezéséé volt, hiszen anyukája kora reggel már úgy hívott, hogy a kislányát a karjában tartotta. A hajnali burokrepedés után olyan villámgyorsan indult el a babája, hogy a taxis nem győzött elég fürgén loholni a bőröndökkel a mama után a kórházi folyosón.

A leghosszabb kísérésem öt napig tartott, és életem egyik legmeghatározóbb élménye. Míg a háborítatlan, gyönyörű szülést követően egy váratlan komplikáció miatt az anyát napokig az intenzív osztályon ápolták, az apát és a kisbabát segítettem éjjel-nappal egy kórházi szobában, hogy legalább nekik ne kelljen egymástól elszakadniuk ezekben a nehéz napokban.

A legkorábban hozzám forduló egy olyan pár, akik még csak most készülnek a fogantatásra, de szeretnének erre a nagy eseményre minél tudatosabban készülni, ráhangolódni, és választ kapni az őket már most foglalkoztató kérdésekre.

Legkésőbb egy, a várandóssága 39. hetében járó kétségbeesett anya keresett fel. A szülést megelőző egyik CTG-vizsgálat folyamán kezdtek el először konkrétabban beszélni az orvosával arról, hogy hogyan is képzeli el a szülését, és ekkor döbbent rá, hogy az orvosa egyáltalán nem lesz partnere ebben. Ebben a kevés hátralévő időben orvost, intézményt váltott, és dúlát keresett, hogy nagyobb biztonságban érezze magát.

Az engem legjobban megható mondatot egy olyan anyától kaptam, aki a szülése után mesélte el nekem, hogy nemrégiben veszítette el az anyukáját, akit szintén Emőkének hívtak. A kórházba indulás előtt az édesapja vigyázott náluk a nagyobb gyerekekre. Láthatóan aggódva búcsúzott a szülni induló lányától, aki akkor átölelte, és ezt mondta: „Ne félj, Apa! Látod, most is lesz velem egy Emőke, aki vigyázni fog rám.”

A legmeglepőbb pillanatot pedig Johanna érkezésekor éltem át. A kisbaba arccal fölfelé, tágra nyitott szemekkel csodálkozott ránk már a feje átgördülésének pillanatában. Felejthetetlen élmény volt, ahogy hunyorgás nélkül, figyelmesen nézett ránk. Mindannyiunkból szinte egyszerre szakadt ki a meglepetés okozta rövid felkiáltás: „Nahát!”

Sorolhatnám még, mikor kellett a legaktívabban segítenem, és mikor nem volt szinte semmi dolgom, leírhatnám a legnehezebb percek történetét és a legnagyobb sikerélményeket, és elmesélhetném, hogy mikor éreztem úgy, hogy teljesen tehetetlen vagyok, de inkább arról írok végül, hogy mi volt a legnagyobb örömöm az elmúlt héten.

Rendkívül meghatott, hogy a Születés Hete nyitónapján milyen sok olyan anyával és apával találkoztam, akik eljöttek a különböző programokra, és megtiszteltek azzal, hogy meghallgattak engem is.

Bár ezen a napon szinte csak percnyi érintésekre volt lehetőség, és csak néhány mondatot válthattunk az előadások között, a következő hetekre már tele a naptáram.

Meglátogatom őket. Az újszülötteket, a csecsemőket, a togyogókat, az ovisokat és persze a szüleiket.

Örülök, hogy dúla vagyok.