Ki vigyáz a babára, ha nincs bölcsőde?

Fejős Éva | 2008. Május 14.
Hónapok óta tartó vitánk egyik legmarkánsabb tanulsága, hogy igencsak megnehezíti az anyuka munkába állását, ha gyermekét nem veszik fel a bölcsődébe. Illetve, ha nincs is a környéken bölcsőde. Ilyenkor két lehetőség közül választhatnak a szülők: vagy otthon marad az anya továbbra is, vagy keresnek valakit, aki vigyáz a babára. Lehet, hogy a családból vállalja valaki a bébi felügyeletét, de gyakrabban idegenre kell bízni a kicsit.

Ildikó távol él a fővárostól, egy kisvárosban. Másfél éves volt a kislánya, amikor őt visszahívták a munkahelyére, a korábbinál jobb pozícióba, magasabb fizetésért.

– A pénzre nagyon nagy szükségünk volt, mert a férjem nettó kilencvenhatezer forintjából és a gyesből nem volt könnyű törleszteni az autórészletet, fenntartani a házat, megélni, ruházkodni – meséli. – Így mindenképpen vissza akartam menni dolgozni, de Beát, a lányomat nem vették fel a szomszédos város bölcsődéjébe. Azért ott próbálkoztunk, mert ahol mi élünk, ott nem működik bölcsőde. Szüleim már idősek, nem akartam rájuk bízni őt, mert tudom, hogy türelmetlenek, és hogy gyakran csokoládéval, finomsággal próbálják „nevelni” – ami nem egyezik az én elveimmel. Sokáig keresgéltem, mire találtam a városban egy harmincas anyukát, akinek nagy szüksége volt a kiegészítő keresetre. Mivel az ő kisfia sem volt még óvodáskorú, együtt kezdtek el járni hozzánk. Ötszáz forintos órabérben állapodtunk meg (persze feketén, adómentesen), a két gyerek és a dadus étkezését természetesen mi álltuk. Eleinte csak néhány órát töltöttek együtt, aztán lassan növeltük az időt. Néhány hét alatt a kislányom nagyon megkedvelte a dadát és annak kisfiát is. Nyugodtan visszamentem dolgozni, mire kitört a családi botrány: a szüleim és anyósomék megtudták, hogy „mit tettem”, és iszonyú bűntudatot keltettek bennem, mert egy idegenre bíztam a gyerekemet. Volt időszak, amikor vissza akartam csinálni az egészet, de közben azt is láttam, hogy a lányom boldog, kiegyensúlyozott, a megszokott környezetében él, szereti a dadust és a kisfiút. Bea most szeptemberben megy majd óvodába, és azt gondolom, ha lesz második gyerekünk, akkor is hasonlóan fogjuk megoldani a „bölcsikérdést”, mert a dadusban teljesen megbízhatunk, és én is nyugodt vagyok a munkahelyemen, hiszen tudom, hogy jól van a kislányom. Szerencsére már a család is megbékélt… Ezt a megoldást ajánlom azoknak, akik nem akarják vagy tudják bölcsődébe adni a kicsit, de visszamennének dolgozni…

 

A bébiszitter búcsúkönnyei

A huszonkilenc éves Edina az egyetemi évek alatt bébiszitterként tett szert mellékkeresetre. Azt meséli, másfél éven át vigyázott egy kisfiúra, Zolira (a gyerek kétéves korától), eleinte heti két napot, aztán már hármat. Akkoriban adta fel a nappali tagozatos tanulást, és ment át levelezőre.

– Nagyon jól kerestem, a kissrác anyukája vezető beosztásban dolgozott egy nagy cégnél, az apja is fontos ember volt – mosolyog Edina. – Napi tizenötezer forintot fizettek, az volt a dolgom, hogy egész nap a gyerekkel legyek, tanítgassam, olvassak neki, fejlesztő foglalkozásokra vigyem, ellássam őt. Nagyon jó időszak volt, mert nem igazán éreztem a felelősséget, mégis megtanulhattam, mi egy anya dolga a gyerekkel. Zolikát imádtam, ő is nagyon szeretett engem. Egyébként nem igaz, hogy egy kisgyerek ilyenkor eltávolodik a saját anyjától. Amikor az édesanyja hazaért, Zoli boldogan rohant oda hozzá, és attól kezdve egymáséi voltak. A lassú „átállás” miatt a gyerekben nem okozott törést az anyjáról való leválás, főként, hogy aki éppen vele volt, mindig nagyon figyelt rá. Amikor vége lett ennek a „munkának”, mert a kisfiú óvodába ment, együtt sírtunk Zoli anyukájával, és még ma is előfordul, hogy beugrom hozzájuk. Zoli úgy tekint rám, mintha az unokanővére lennék…

Azután még egy családnál dolgoztam, Zoli édesanyja ajánlott be egy kolléganőjének. A baba nyolc hónapos korában kezdtük meg az „összeszoktatást”, és tíz hónapos volt, amikor az anyuka visszament dolgozni. Imádtam Virágot, rengeteg időt töltöttünk együtt, de már nem akartam olyan közel engedni a szívemhez, mint Zolikát, mert tudtam, hogy egyszer majd el kell válnunk. Amikor óvodába ment, őt is megsirattam. Azután „rendes” állást vállaltam, így már csak emlék a pótanyaság. Annyiból nagyon jó volt, hogy rengeteg tapasztalatra tettem szert a gyerekneveléssel kapcsolatban, és az akkori keresetemből össze tudtam spórolni annyit, hogy kifizessem a beugrót életem első lakására…

Edina azt mondja, a nővére Amerikában dolgozott (persze ő is feketén) bébiszitterként. Neki sokkal nehezebb dolga volt, mert az amerikai szülők elvárták, hogy főzzön is és tartsa rendben a lakást. Edina úgy tapasztalta, hogy a magyar szülők általában sokkal bocsánatkérőbben viselkednek, és nem akarják a dadára hárítani a házimunkát. Neki csak a babával kellett foglalkoznia, másképp nem is vállalta volna a feladatot.

Fáradhatatlan (és fáradt) pótnagyi

„Mivel a szüleim vidéken laknak, a férjem anyukája pedig már nagyon idős, tudtam, hogy családi segítség nélkül kell megoldanom a kisfiam felügyeletét. A nagylányunk már hétéves volt, amikor ő született, vele még itthon tudtam maradni hároméves koráig, de ezt a fiunkkal – anyagi okok miatt – ezt nem engedhettük meg magunknak. Egyéves múlt, amikor visszamentem dolgozni. A bölcsődében hosszú a várólista, esélyünk sem volt, egy magánbölcsibe felvették volna, de havi hetvenötezer forintért, és ennyit nem tudtunk kifizetni. Sokat dilemmáztunk, mi legyen, végül a szomszéd néni ajánlotta fel, hogy vigyáz rá. Ismertük őt, szerettük is, addig is szívesen kényeztette mindkét gyerekünket. Megegyeztünk, hogy havi harmincötezer forintot fizetünk neki. Mi ragaszkodtunk hozzá, hogy ennyit, ő azt mondta, neki húszezer is elég lenne, úgyis „gyerekhiánya” van, mert ritkán látja az unokáit. Tudtuk, hogy nagyon jól jön neki a pénz, de azt is, hogy lelkiismeretes és becsületes. Vettünk neki egy mobiltelefont, bármikor elér bennünket, mi reggel csak átvisszük a gyereket hozzá, szinte „otthon van” a kicsi. Ismeri őt, szívesen van vele. Az ételt mi visszük, a nénivel megbeszéltük, mikor, mit, hogyan melegítsen, mit adjon neki (vettünk egy mikrót is a konyhájába), és így viszonylag lelkiismeret-furdalás nélkül tudok reggel elindulni a munkahelyemre. A fiam jól érzi magát, és a szomszéd néni is megfiatalodott. Ő lett a gyerekeim pótnagyija…” – írta meg tapasztalatait B. Klári e-mailben.

Hasonló – bár nem hepiendes – megoldásról írt Heni is, egy vidéki városból: „Ismerjük a bölcsődei helyzetet, a mi fiunkat sem vették fel, de találtunk a közelben egy idős hölgyet, aki már máskor is vállalt dadaságot. Majdnem kétéves volt a gyerek, amikor elkezdtük szoktatni a dadushoz… Én visszamentem dolgozni, de egy idő után feltűnt, hogy amikor a nénitől hazavittem a kisfiamat, mindig hihetetlenül sokat mozgott, rohangált… Kiderült, hogy a néninek nehezére esett, hogy egy ilyen fürge kisgyerekkel tartsa a tempót, ezért többnyire járókában tartotta. Sokat mesélt neki, énekelt is, de a gyerek mozgásigényét már nem tudta figyelembe venni. Nem haragudtunk a nénire, amiért nem bírta a strapát, de a legfontosabb mégis a gyerek igénye volt. Mivel nem találtunk másik segítséget, végül újra otthon maradtam. Egészen addig, míg a kisfiam óvodás lett. Azóta már nagycsoportos a kisfiam, de a megoldatlan bölcsődei helyzet és az alacsony (minimálbér után járó) gyes miatt nem tudunk újabb gyereket vállalni…”


Még több az e heti Nők Lapjából:

Tökéletes töltelékes »
Soma Mamagésa – ízig-vérig igazi nő »
D. Tóth Kriszta: Mama, aiiikeee! »
A múlt divatja nem ment ki… a divatból »
Szex, szex és szex… az őrületig »
Nők Lapja Családi Hétvége 2008 – programok »

 

Exit mobile version