D. Tóth Kriszta: Mama, aiiikeee!

Élveztük a cinkos légyott minden pillanatát. Rég voltunk együtt így, édes nyugalomban. A könyvet bemutattuk, most már a saját útját járja. A Híradóból pedig kimenőt kaptam ezen a szerda estén. Senkinek nem csörgött a telefonja, mindegyiket kikapcsoltuk. Egymásra vágytunk, senki másra. Lolánk almalevet rendelt meg paradicsomos spagettit. Mi ketten pedig még egy-egy fröccsöt is engedélyeztünk magunknak. Persze szigorúan hosszúlépést, nehogy Lola észrevegye, hogy a szülei a közvetlen közelében alkoholizálnak. Gyakorló vendéglőlátogató leányunk remekül elfoglalta magát a kis étteremben. Rakosgatta a csomagolt cukrot, szortírozta a celofánborítású fogpiszkálókat, és egyszer-egyszer nagyot húzott a vizezett üdítőből. Sziruposan idilli volt a helyzet, na.

Nagyjából ekkortájt jelent meg a felszolgáló, kezében a megrendelt finomságokkal. Enni kezdtünk, isteni volt. A borjú bécsim felénél járhattam, amikor éreztem, hogy Lola ráncigálni kezdi a jobb ingujjamat. „Mi a baj, kicsim?” – fordultam felé. „Mama, aiiike!” – válaszolta, és jelentőségteljesen a szemembe nézett, két arca majd kicsattant a belegyömöszölt spagettitől. „Hogy micsoda?” – kérdeztem vissza, mert az aiiike egy általam addig ismeretlen kifejezésnek tűnt. „Aiiiikell!” – kiabálta immár érezhetően erőlködve, miközben egészen finoman gyöngyözni kezdett a homloka. „Nem értem, Lola, ne haragudj” – őszintén sajnáltam őt, mert láttam, hogy valami nagyon bosszantja. Ekkor cselekvésre szánta el magát. Letette a villáját, belenyúlt a szájába, kihúzta onnan a spagettit, és artikuláltan, hangosan azt mondta: „Kakilni kell!!!“

Ezen a ponton fel kell hívjam gyengébb idegzetű, avagy a szobatisztaság témájával nem rokonszenvező olvasók figyelmét, hogy a konfliktus részletes leírása során a nyugalom megzavarására alkalmas szóképi megjelenítésekkel is találkozhatnak. A folytatás elolvasásáról mindenki ezen felhívás ismeretében döntsön, majd vállalja felnőtt döntésének következményeit. Köszönöm.

Lola nagyon jól halad a pelenka-szabadság felé. Már csak alváshoz használ ilyesmit. Ahogy fölkel, azonnal tépi le magáról, és rohan a bilihez. A rendszer jó, a rendszer működik. De csak akkor, ha következetesek vagyunk, mindhárman. Tehát, ha menni kell, akkor menni kell. Legyen nappal vagy éjszaka, kint vagy bent, hideg vagy meleg. Amikor az Úr szólít, akkor az Urat szolgáljuk. Lolánk pisilt már a garázsban, a játszótéri mogyoróbokor tövében és a 61-es út mellett. Kakilni azonban most kellett először házon kívül. Nem volt mese, letettem az evőeszközt, elbúcsúztam a krumplipürémtől, és a női vécé felé vettem az irányt, addigra már masszívan izzadó és a „kakilni kell” kifejezést, mint valami mantrát kiabáló gyermekemmel. Mire a mellékhelyiségbe értünk, már mindenki (értsd: vacsoravendégek, felszolgálók, pultosok, takarítók) tudta, hogy hova megyünk, és ha odaértünk, mit fogunk csinálni.

Ennek azonban volt egy komoly akadálya. Ismerik azokat az öntisztítós vécédeszkákat, amelyeken a műanyag zacskó-szerű borítás egy gombnyomásra arrébb mászik, így biztosítva a tiszta ülőfelületet? No, hát Lola frászt kap tőlük, és nem hajlandó rájuk ülni. Márpedig a kérdéses vendéglátóipari egységben éppen e módon oldják meg a higiéniát. Így esett, hogy Lola hosszas könyörgésre ráült a vécépapírral vastagon letakart fajanszra. Én pedig vele szemben letérdeltem, átöleltem a hátát és két karommal tartottam majd mind a tizenöt kilóját a kagyló fölött. Sokáig. Még annál is tovább. Ellenben ez a kívülről valóban egy kicsit furcsának tűnő pozíció arra is jó volt, hogy az akciót közvetlen közelről, ha úgy tetszik, premier plánból követhessem figyelemmel. Mire úgy nagyjából tizenöt perc múlva végeztünk, karjaimban lüktető izomláz, homlokomon csatakokban lógó fürtök, gyomromban keserű émelygés. Lola diadalmasan, én savanyú ábrázattal mentem vissza az asztalunkhoz. „Sikejült!” – adta tudtára az éttermi csodálkozóknak Lola. Én viszont látni sem akartam többé a borjú bécsit meg a krumplipürét. Azóta kétszer voltunk étteremben. Egyszer egy parajos tésztától, egyszer egy cézár salátától kellett elbúcsúznom. A főfogás tálalása után hat-nyolc perccel menetrendszerűen érkezik a bejelentés: „mama, aiiikeee!” Ti értitek ezt?

Ajánló:
• Gyerek.lap.hu »
• Nevelés.lap.hu »
• Gyermekkultúra.lap.hu »