D. Tóth Kriszta: Anyák napján – büntetésben

Aztán jött az Orgona ága, meg a Serkenj fel, kegyes nép! Mi énekeltünk, anyáink szipogtak. Ránk mosolygott a hajnal minden május első vasárnapján. Izgatottan próbáltuk a szövegünket, énekeltünk éjjel-nappal, és azon tanakodtunk hetekig, hogy sógyurmába tenyereljünk, vagy filcből varrjunk zsebes virágot édesanyánknak. Milyen gondtalanul éltünk! Egyszerű problémáink voltak, egyszerű bánatunk, egyszerű boldogságunk. A szó legnemesebb értelmében.

Azóta felnőttünk mindannyian. Ki kisebb, ki nagyobb szerencse birtokosa. Igazi, vérbeli gondjaink, drámai boldogságaink vannak. Fizetjük a számláinkat, törlesztjük a lakásrészletet, szerelembe esünk, házasodunk, elválunk. Gyermekünk születik, és nekünk szavalják a De szép napra virradtunk-at. Komolyan vesszük magunkat, mert ezt várják tőlünk. De május legelején, anyák napja környékén kibuggyan belőlünk a Gyermek. Viháncolunk a tavaszi napsütésben, szagoljuk a kertekből az utcára kandikáló orgonát, miközben titkon reméljük, hogy férfitársunk nem feledkezik meg az anyák napjáról, és a gyerekünk kezébe nyom majd egy csokor tulipánt.

Nagyjából eddig tart a film romantikus zenével aláfestett bevezetése. Ez idő tájt elhalkul a muzsika. És élénk, hadarós egyeztetés lép a helyébe. Mert az igencsak ritka ezen a világon, hogy az édesanyákat május első vasárnapján ünnepeljék, mint minálunk, Magyarországon. Hogy messzebb ne menjünk, Lolám másik hazájában, Nagy-Britanniában, valamint Írországban a negyedik böjti vasárnap, avagy pontosan húsvétvasárnap előtt három héttel van anyák napja. A gyerek születési helye, vagyis Belgium, viszont a nemzetközi anyák napja elnevezésű ünnepet üli, május második vasárnapján. Csakúgy, mint a norvégok vagy éppen az amerikaiak. De ehhez sem tartja magát mindenki. Luxemburg június második vasárnapján tartja az anyaünnepet. Nem csoda tehát, hogy tavasztájt minden héten fölteszi valaki azt a kérdést a családban, hogy „Jesszusom, nem ezen a hét végén van anyák napja?” Kivéve azokat a heteket, amelyek vasárnapján csakugyan valamelyikünk országában az anyákat ünneplik. Mert akkor rendszeresen elfelejtődik a dolog, egészen szombat estig. Vagy éppen vasárnapig, mint például idén, május negyedikén, a magyar anyák napján…

Lolától tavaly pici fehér tenyerét kaptam ajándékba, piros kartonszívre nyomtatva. A bölcsődéből hozta, nagyon büszkén. Aztán elmentünk kirándulni, és virágot szedett nekem az apjával a réten. Idén viszont… nos, idén nem voltak itthon. Úgy alakult, hogy nélkülem utaztak Angliába. Vagy, ha úgy tetszik, kaptam ajándékba egy hétvégét, amikor „csak” dolgoznom kellett. Egyébként lazsálhattam. De én persze sokkal szívesebben hajtottam volna bele a fejem a Lola-igába üres óráimban. Hiányérzetem – mikor máskor – anyák napjának reggelén érte el csúcspontját. Mivel erre nem volt otthon orvosság, internetes videotelefon segítségével próbáltunk meg enyhíteni tüneteimen. Összeszereltük, rácsatlakoztunk, tárcsáztam. Föltűnt a képernyőn az ismerős Nether Heyford-i kép, közepén Lynne nagymamával és Alexszal. De az én göndöröm nem volt sehol. „Lolaaa, hol vagy?” – kurjantottam bele a nagy nemzetközi éterbe. Az ottaniak noszogatására végül előjött a szekrény mögül. „Anyák napja van, Lolám, küldesz nekem egy puszit?” – próbálkoztam kitartóan. „Nem.” Az elutasítás egyértelmű volt. Elhűltem: „már nem szeret, és ezt éppen anyák napján adja a tudtomra.” Elvadult gondolataim kiülhettek az ábrázatomra, mert Alex és Lynne szinte egyszerre kezdték magyarázni a helyzetet. „Nagy játékban van éppen. Most evett, sokat. Ki akar menni a kertbe a nagyapja után.” De én pontosan tudtam, hogy mi a helyzet. Ugyanaz, mint mindig, amikor nem vagyok vele. Büntetésben vagyok. És a Lola-büntetés nem ismeri az anyák napját. Ha megérdemlem, akkor megérdemlem. Mire e gondolatmenet végére értem, már húzta is föl a gumicsizmáját. Gyors pá-t intett, és eltűnt a kertajtóban. Hétfőn este láttam legközelebb. Fáradt volt a repüléstől, elmélyülten szopta a hüvelykujját. Szinte repült felém az apja karjaiból. Belefúrta a fejét a nyakamba, csapzott fürtjei rátapadtak a bőrömre. Nem mondott semmit. Virágot sem hozott. Nem virradt, inkább esteledett. De én tudtam: mégis hiányoztam neki. Ez volt a mi furcsa, hétfői anyák napjánk.