Apa nélkül

A válás, halál, elutazás hatalmas érzelmi veszteség a gyerek számára. Nem érti a helyzetet, és ha senki sem beszél neki a változásokról, a saját fejével próbálja meg feldolgozni a történteket. Rémképeket gyárt, magát vádolja. Legyen a gyerek akárhány éves, nyíltan kell beszélnünk. Az állandó feszültség, titkolózás, elfojtott sírás ugyanis nem marad észrevétlen, a gyerek pontosan látja, tudja a valóságot. Csak nem érti.

Vannak helyzetek, amikor az új felállás felszabadító hatású, mivel a rengeteg stresszt okozó tényezők nem hatnak, mert nincsenek viták, veszekedések, ide-oda rángatás. De még a „jó válás” után is el kell telnie bizonyos időnek, hogy kialakuljon egyfajta érzelmi biztonság, rendszer a mindennapokban.

Vekerdy Tamás írja, hogy a gyerekek – öntudatlanul – két dolgot követelnek, kívánnak meg tőlünk (akkor érzik magukat biztonságban): hogy legyen valamiféle tiszta és világos képünk, véleményünk a világról, és arról, hogy hogyan is kell az embernek élnie, helytállnia, viselkednie, és hogy őszinték legyünk, és merjük bevallani, hogy mi magunk sem tudunk – időnként – a saját követelményeinknek megfelelni.

Az őszinteség mindig jó módszer. Megmondani a gyereknek, hogy nehéz időszakot kell lezárni, és nekünk is szükségünk van időre, erőre, hogy újra talpra álljunk. Ez persze nem jelentheti, hogy a saját feszültségünket, dühünket, csalódottságunkat adjuk át a gyereknek. Nyugodtan, higgadtan, szomorúságunkat vállalva mondjuk el a történteket, és hogy miként tervezzük a jövőt.

Közhelyszámba megy ez a tanács, de azért érdemes megismételni: nem szabad befeketíteni az apát a gyerek előtt. A gyerek jövőbeli kapcsolatait tesszük így tönkre, a másik nemhez való viszonyát. A kicsi, ha nem is látja mindennap az apát, attól még főszerepet játszik a gondolataiban. Ha nem is kérdez, mi beszélgessünk róla. Tegyük félre a sérelmeinket, és próbáljuk lefesteni neki, hogy miért is jó, hogy neki ő az apukája.

Segítsünk a gyereknek!

• Hogy elhiggye a valóságot!

– Ne várjuk, hogy a kicsi azonnal kész ténynek veszi a válást. Ha összeszedtük minden erőnket, és megmondtuk a gyereknek, hogy elválunk, úgy érezhetjük: túl vagyunk rajta. Másnap azonban azt láthatjuk, mintha semmi sem történt volna, a gyerek „vette az akadályokat”, aztán egy hét múlva megkérdezi: apa hol van, mikor jön? Nem tudja elhinni, hogy tényleg elment az apja, mert nem akarja, hogy elmenjen. Hisz még abban, hogy kívánságaival meg tudja változtatni a világot. Ezért is kell többször elismételni neki az igazságot.

• Hogy mindkét szülőhöz közel álljon!

– Ne biztassuk a gyereket arra, hogy felejtse el az egészet. Ne engedjük, hogy a gyerek teljesen elveszítse a kapcsolatát az apával, és értsük meg, nem lehet cukrászdában vagy állatkertben intim kapcsolatba kerülni a gyerekkel. Teremtsünk nekik helyet, hogy együtt lehessenek, még ha ez nagy erőfeszítésünkbe is kerül. A gyerek csak akkor tud megnyugodni, ha látja, hogy mindkét szülője körül rendben van minden, és mindkettővel együtt lehet, amikor csak akar.

Hogyan tovább?

Ha rendeződtek valamiképpen a viszonyaink, fel kell készülnünk az új életre. A gyereknek szüksége van arra, hogy olyan családmodellt is lásson – és közelről megismerjen –, ahol apa és anya is jelen van. Különösen fontos ez akkor, ha a gyerek nem ismeri az apját, vagy nem tartja vele a kapcsolatot. Barátkozzunk családokkal, hogy legyen a gyerekünknek apamintája. Fontos, hogy legyen egy olyan férfi a családban, akihez közel tud kerülni a gyerek, akihez bizalommal fordulhat. Ne adjunk át a gyereknek kiábrándult életszemléletet (minden férfi olyan…), ne bizonytalanítsuk el rossz tapasztalatainkkal. Érdemes felvenni a kapcsolatot sorstársakkal (fórumokon, családsegítőn keresztül szervezetekkel), akikkel meg tudjuk osztani a gondolatainkat, és tanácsot is kaphatunk.

Neveljük önállóságra!

Gyakori hiba az egyedül maradt szülőknél, hogy szemük egyedüli fénye a gyerek! Túlságosan is! Kisajátítják a gyereket, és szinte tudatosan visszatartják a kicsit az önállósodástól. Hagyjuk, hogy egyedül végezze, amire már képes. Engedjük, hogy élje a saját életét, és dicsérjük a próbálkozásait. Hadd növekedjen az önbizalma, hogy aztán újabb dolgokba vesse bele magát.

Legyenek korlátok!

A kisgyerek az apával való kapcsolatában magát a „férfit” tanulja meg. Azt, hogy mit lehet tőlük kapni, remélni, tűrni. Az anya babusgató szeretete mellett az apa jelenti a külvilágot, a korlátokat. Ha az apa személye hiányzik a családból, különösen a kritikus második-harmadik életévben, a gyerek nem tanulja meg tisztelni a szabályokat, és kezelhetetlenné válik. Ilyenkor az anyának kell a korlátokat megszabnia és azokat szigorúan betartatnia.

S míg ezeket az éveket a szabálytanulás jellemzi, az óvodáskorú gyerek ideálokat keres magának. Ha nincs apa, nincs apaidea, amely a kislányoknak és kisfiúknak is nagyon fontos. Ezért kell egy apapótlék (nagybácsi, keresztapa, nagypapa, később akár egy férfi tanár), aki a mintán túl a példakép szerepét is betölti.

Mondatok és válaszok

Az egyedülálló anyáknak fel kell készülniük igen sok olyan kérdésre, amelyre nem könnyű válaszolni. Megint csak az őszinteség elve a legjobb megoldás.

– Nekem miért nincs apukám?

Értessük meg vele, hogy tudjuk, értjük, hogy hiányzik az apja. Hagyjuk szomorkodni, ha elvonul, de aztán próbáljunk meg beszélgetni. A jövőről, a terveiről, és biztosítsuk arról, hogy mi mindig mellette leszünk.

– Nem beszélek veled!

Akárcsak a párkapcsolatban, a gyerek-szülő kapcsolatában is adódnak helyzetek, amelyek veszekedésbe torkollnak. A gyerekek különösen jól érzik az anyjuk gyenge pontjait, és keményen oda is szúrnak. Sokat segít, ha van a családban egy külső ember, aki segít az ilyen konfliktusokat feloldani, és mindkét fél bizalommal viseltetik iránta. Lehet ő a nagymama, a szomszéd, ismerős.

– Te mindig fáradt vagy!

Jogos vád, még ha nem is lehet feloldani. Az egyedülálló anyáknak különösen nagy szükségük van valamiféle védőhálóra, olyanokra, akiktől segítséget kérhet. Neki is muszáj kiszakadnia a verkliből, feltöltődni, pihenni.

– Ehhez egy apa kellene!

Dömperszereléshez, karatéhoz, fejesugráshoz… A gyereknek igaza van, csak akkor kínáljuk fel a segítségünket, ha magunk is kedvet érzünk. Ha a kicsi elutasít, valószínűleg nem is akarja annyira, mint ahogy azt hangoztatja.