D. Tóth Kriszta: Műkritika – csúszdával

Marcel Duchamp fölfordított vécécsészéje a Tate Modern múzeumban állt. Vagy feküdt. Vagy valami ilyesmi. Szóval ott volt előttünk, egy hófehér gipszkarton kockán. Lolának akkor még se híre, se hamva nem volt. Ez az állapot nem tartott ugyan sokáig, de azért van egynéhány emlékem abból az időszakból, amikor Alex és én kettecskén éltünk ezen a világon. A „Duchamp-féle randi” is ilyen emlék. Ez persze nem egy művészeti rovat, és nekem nem is áll szándékomban a posztmodern, azon belül is a dadaista vagy szürrealista képzőművészet korunkra gyakorolt hatásáról elmélkedni. Marcell Duchamp kilencven fokkal elfordított vécécsészéje – vagy ahogy 1917-ben elnevezte, a „Fürdőszobák Buddhája” – viszont teljesen kiütött azon a szombat délutánon. Alex rajong a Duchamp-félékért. Hosszú negyedórákat képes álldogálni egy törtfehér vászonra mázolt narancsvörös téglalap előtt. Én viszont jobban szeretem a könnyebben megfejthető modernizmust. Mondjuk, a mexikóiakat. De a Brüsszeltől nem messze megrendezett Frida Kahlo-kiállítást meg Alex találta élvezhetetlennek. A Duchamp-piszoár fölött lezajlott vitához hasonló összedörrenéseket megelőzendő a múzeum kávézójában olvasgatott, míg én odabent nézelődtem. Azóta nem voltunk együtt kiállításon. Fölfogtuk és elfogadtuk, hogy ez a két halmaz nem metszi egymást. Mindenki külön intézi a saját képzőművészeti étvágyának kielégítését.

Így éldegéltünk, immár jó ideje hármasban, békességben egészen tegnap délutánig. Amikor is egy olyan fotóművészeti kiállításra voltunk hivatalosak, ahol történetesen mindkettőnk kedves ismerőse, Lábady István néhány képét is bemutatták. Természetes volt, hogy a megnyitóra Lola is jön velünk, hiszen nincs is annál izgalmasabb, mint a mamával meg a daddyvel menni – bárhová. A Király utcai galériát már messziről föl lehetett ismerni. Az a fajta társaság gyűlt össze a bejárat vonzáskörzetében, amely csak városi galériák fotókiállításainak megnyitóján tud összegyűlni. Hogy ez mit jelent, azt mindenkinek a fantáziájára bízom. Mindenesetre Lolánkat egyáltalán nem zavarta a fekete ruhás pincérek jövés-menése meg a közönség aktív műértése. Azonnal vadászott magának egy narancslevet, és küldött egy ellenállhatatlan pillantást az egyik felszolgáló felé, aki kérés nélkül hozta a minipizzát. Így tébláboltunk mi hárman André Kertész és Martin Munkácsi, na meg a fiatal kortársak fotográfiái között. Míg Alexszal a hol titokzatos, hol kihívó, hol meg számomra teljességgel érthetetlen nőalakokat nézegettük, Lola gátlástalanul falatozott. Azt hiszem, ő élvezte a legjobban a kiállítást. Aztán az egyik, kicsit furcsa fotónál megálltunk. Alexnak tetszett. Engem irritált. Idegesített. És nem értettem. Ő meg csak magyarázott, győzködött, érvelt. Hosszú-hosszú idő után először feledkeztünk bele egy jó kis műértelmezési vitába. Csak most nem egy vécéülőke fölött szaggattuk egymást, hanem egy fekete-fehér fotográfiával szemben. A lányunk addigra elfogyasztotta maroknyi pizzáját, az utolsó kortyig megitta a dzsúszt, és megfogta a kezünket jobbról-balról. Egy ideig remekül szórakozott az anyja és az apja között zajló verbális teniszmeccsen. Dúdolgatott, nézelődött, hintázott. Néhány perc elteltével azonban kegyetlenül megunta a dolgot. Jelentőségteljesen ránézett a homályos, kicsavarodott nőt ábrázoló képre, és megszorította mindkettőnk kezét. Szót kért. „Mama, daddy. Az: egy monster. Szörnyeteg. Féjek.” És azzal a lendülettel áthúzott – mit áthúzott, átrángatott – minket a következő képhez. Ahol megállt, fölpillantott, és ellentmondást nem tűrve azt mondta: „Ő is szörnyeteg. Meg ő is, és ő is”, mutatott körbe a falakra aggatott fotókra. „Menjünk játszótérre.”

Kinevethettük volna, de valahogy nem volt kedvünk nevetni. Mert megértettük. Azt, hogy valóban az a legjobb, ha együtt vagyunk, mi hárman. De egyáltalán nem mindegy, hogy hol. És nem mindegy, hogyan. Elballagtunk hát a két sarokra lévő kis foghíjparkba. Aztán, amíg Lola felszabadultan csúszdázott, Alex a mászókát méregette, és azt kérdezte: „Te, szerinted a mászóka alkotója egy pókot vagy egy polipot akart ábrázolni?” Na, akkor kezdünk el röhögni. Nagyon.

Ajánló:
• Gyerek.lap.hu »
• Nevelés.lap.hu »
• Gyermekkultúra.lap.hu »