D. Tóth Kriszta: Koj, a szívszerelem

Ma már tudom, hogy a gödröcskéket giberlinek hívják, vagy gibedlinek, esetleg grübelinek – attól függ, merre jár az ember ebben a szép országban. De akkor… akkor még csak annyit értettem az egészből, hogy van abban a Balázsban valami, ami miatt állandóan rá kell néznem. Úgy aludtam a legjobban ebéd után, ha összecsukható kiságyamnak megszereztem a Horváth Balázs összecsukható kiságya melletti helyet. Ez általában akkor is sikerült, ha az óvodáscsoport másik Tóth Krisztinája is a Horváth Balázs összecsukható kiságya melletti helyre pályázott. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy ez a bizonyos Tóth Krisztina nem csak azért volt benne az én érzékeny kiscsoportos bögyömben, mert szintén Horváth Balázsnak csapta a szelet. Hanem azért is, mert a kísérteties név- és születésnap-egyezőség következtében egy megbundázott pénzföldobós módszernek köszönhetően a névsorban én lettem a Tóth Krisztina II. Tiltakozásul onnantól kezdve minden egyes óvodai rajzomat a „Tóth Duci Vödör” aláírással illettem. Duci, úgy is, mint otthoni becenevem (igen, innen a „D.”…), Vödör, mert az volt a jelem az óvodában, és nem rajzolva, hanem betűvel kiírva, mert így sokkal nyomatékosabbnak éreztem a rezisztanciát. Na már most, Horváth Balázst egyáltalán nem zavarták a körülmények. Hidegen hagyta, hogy én voltam a második Tóth Kriszta, átsiklott afölött, hogy vödör volt a jelem, és még az sem bosszantotta, hogy otthon mindenki Ducinak szólított. Azt azonban, hogy igaz szerelem volt a miénk, mégsem ezekből a jelekből tudtam meg. Hanem abból, hogy egyik délután, mindenféle előzetes bejelentkezés nélkül fölugrott a gömbmászóka harmadik fokára, és olyan csattanós csókot nyomott a két orcámra, hogy egy pillanatra elnémult az óvoda udvara.

És hogy mi köze Horváth Balázsnak Lolához? A lányom ma reggel nem akart ott maradni a bölcsődében. A beszoktatás óta nem történt ilyen. Csüngött, kapaszkodott a nyakamba, és keservesen nézett rám könnybe lábadt tányérszemeivel. „Nincs itt Koj! Én sem akajok itt jenni!” – panaszolta azúr könnyein át. Hát igen, „Koj”… Ha nincs Koj, akkor nincs móka. Nincs étvágy, nincs nyugodt délutáni alvás. Még az óvodásokhoz sincs kedve átmenni, vendégeskedni. Az én ölelni való és egyre fájdalmasabban önálló kicsi lányom az utóbbi hónapokban elintézi egy-két gyors puszival a bölcsődei búcsúzkodást. Aztán fut, szalad, csörtet, rohan egy ébenfekete kobakú, sűrű szemöldökű, mokány, hároméves jóképűséghez. Akit valójában „Cole”-nak hívnak, csak az én gyerekem mond Kojt ugyanúgy, ahogy Lola helyett Joját. Cole igazi érzékeny macsó, és ezt a szó legnemesebb értelmében mondom. Amellett, hogy mind a kilencven-egynéhány centije ízig-vérig férfiemberből van, segítőkész, figyelmes, és a maga esetlen módján lovagias. Délelőtt már ott van, amikor Lolát viszem. Ahogy belépünk a kertkapun, azonnal keresik egymást a szemükkel. És mire megtalálják, Lolám apró kezének szorítása teljesen elenged. Messziről integetnek, Cole pedig kiabál azon a jellegzetes, rekedtes, korához képest meglehetősen férfias, mély hangján: „Gyere Lola, találtam bogarat! Gyere!” Az én tündérem meg megy, és úgy követi szurtos képű lovagját, mintha delejeznék. Cole nemcsak figyelmes az én Lolámmal, hanem meg is érti. Úgy, mint senki más. Még mi sem, az apja meg én. Hiszen Cole-nak is külföldi apukája van (innen az angolszász név). Ha Lola azt mondja, daddy, akkor Cole pontosan tudja, kiről beszél. Átérzi, micsoda frusztráció az, ha az ember gyereke már toporzékolva kiabálja az ő daddyjének, hogy vegyen le valamit a polcról, az meg csak áll, mint Bálám szamara, mert nem érti, mit mond neki huszonhetedszerre félig magyar leszármazottja.

Lola és „Kojbajátom” – ahogy mostanság szólítja a kis szurtost – mindent együtt csinálnak a bölcsődében. Szeptemberben pedig az óvodai kiscsoportot is együtt készülnek meghódítani. Ott persze mindkettőjüknek meg kell majd küzdeni a többi kis „szereleméhes” háromévessel. Mert most, végzős bölcsődésként ők ketten „A Nagyok”. Ők a „bezzeg a Lola és a Cole”. Az óvoda viszont épp olyan, mint az élet. Tele vadászokkal és ragadozókkal. Mimózákkal és agresszorokkal. Kihívásokkal és csalódásokkal. Ahol a figyelem minden percéért meg kell harcolni. Jó, hogy ők ketten, a fürtös szőke meg a bozontos fekete lovag fogják egymás kezét.

Ajánló:
• Gyerek.lap.hu »
• Nevelés.lap.hu »
• Gyermekkultúra.lap.hu »