D. Tóth Kriszta: Gyászból arany

Azt hiszem, ő is így szeretné. Hogy Lola ne nagymamának szólítsa, hanem Krisztának, vagy esetleg Mamaanyukájának. Kútvölgyi Krisztina büszke nő volt, a legbüszkébb, akit valaha ismertem. Olívazöld szembogarában gesztenyebarna foltok táncoltak. Nagyon szerettem bámulni a foltokat anyám szemében. Azt játszottam velük, mint mások a felhőkkel. Állatformákat, a világ csodáit kerestem bennük, míg ő mesélt nekünk. Az öcsém mindig azt kérte, hogy anyu a talpát simogassa, én azt szerettem, ha a hajammal babrált. Rövid ujjai, praktikusra vágott körmei voltak, egyáltalán nem volt kecses. De a legszebb kéz volt a világon. És amikor énekelt, megállt az idő. Színésznő szeretett volna lenni, vagy énekes; színpadi ember. De a sorsában nem az volt írva, hogy a nézőtéren tapsoljanak neki. Sikereit a tanári katedrán aratta, meg boldogságos-boldogtalan szerelmeinek színpadán. Vajon ki határozza meg, hogy az ember mire emlékszik halott szeretteiből? Mi irányítja úgy a mai gondolatok kémiáját, hogy anyám kezét lássam magam előtt, ha behunyom a szememet? Meg a gesztenyebarna foltocskákat.

Mamaanyukája akkor kapta rendhagyó nevét, amikor Lola először vette számba a családtagjait. Miután a mama és a daddy egyértelmű volt, koncentrikus körökként vette sorba a többieket. Grandmát, Grandpát, Papit, Kingát, Bandit, Danielle-t, Sophie-t, aztán Panni nénit, Panni babát és Ani nénit, akik ugyan „családtagok” voltak, nem pedig családtagok (amúgy idézőjel nélkül), de a kétévesek igaz világában ez egyre megy. Aztán szöget ütött a fejébe valami. Ha a grandpa mellett mindig ott van grandma, a nagypapi mellett pedig Kinga, akkor utóbbi a nagymama? Nem, Lolám, az élet ennél sajnos sokkal bonyolultabb… Valami olyasmit válaszoltam neki, hogy a papi a mama apukája, a mama anyukája pedig odafönt van, az angyalokkal. Erre ő azonnal karácsonyfát és ajándékokat követelt Mamaanyukájától, hiszen az az angyalok dolga. Sokféle színe van a gyásznak. Az elmúlt tíz évben én is sokféle árnyalatát láttam. De ez, a Lola által kiszínezett, sajátos logikával körvonalazott verzió tetszett eddig a legjobban.

A Mamaanyukája téma aztán egészen odáig nem került újra napirendre, míg anyák napja környékén ki nem látogattunk a temetőbe. Nem szeretek temetőbe menni, inkább otthon gyújtunk gyertyát. De évente kétszer viszek neki virágot. Persze margarétát, mert az volt a kedvence. Botorkáltunk a sorok között, Lola kezében a nagy csokor margaréta, és sütött a nap. Aznap aranyszíne volt a gyásznak. Nem is úgy éreztem, mintha temetőben lennék, és épp anyám sírjára vinnék virágot a két és fél éves lányommal meg a férjemmel. Inkább olyan volt, mintha egy régi kedves ismerőst látogatnánk meg. Azt hiszem, Lola is így érezhette, mert egyre hajtogatta, hogy „megyünk a Mamaanyukájához”, és „Joja szépvijágot visz neki”. Megálltam a fejfánál – tedd le a virágot, lányom, itt vagyunk. Lola rám nézett. Aztán a fejfára. Aztán megint rám, majd végül föl, az égre. Egy merő kérdőjel volt a csöpp teste, nem is érezte szükségét, hogy kérdéseket tegyen föl. Gyorsan elrendezgettem a csokrot, és próbáltam megfogalmazni belül, mit mondok majd neki. Végül mellé guggoltam, és közöltem vele, hogy a Mamaanyukája nagyon örül a virágoknak, a margaréta a kedvence. „De hol van?” – kérdezte végül mégis. „Odafönt, kicsim. A Mamaanyukája angyal, most is minket néz. Mindig, mindig.” Zavartan bámult rám, azon gondolkodott, higgyen-e nekem. Aztán az a pici gyerekember úgy döntött, hogy egyelőre megteszi ez a magyarázat. Hazafelé kézen fogva mentünk. Lola felváltva bámulta a felhőket és engem. „Mamaanyukája angyal” – mondogatta, mintha önmagát próbálta volna épp meggyőzni. Arról, hogy ez természetes.

Hetekkel később meghalt Prudence, az angol nagyszülők öreg labradora. Olyan koromfeketén gyászolta a család, ahogy nagyon közeli hozzátartozót szokás – de hiszen az volt. A soron következő Lola-látogatás alkalmával elmondtuk neki. „Kicsim, Prudence kutya nem lakik itt többé. Odaköltözött az anygalok közé. Mamaanyukájához.” Égszínkék szemei felragyogtak a hír hallatán: „Kajácsonyfát hoznak a kettő angyalok! Mamaanyukája és Pudensz kutya!” Senki nem tudja Lolánál jobban arannyá változtatni a gyászt…