D. Tóth Kriszta: Papi, nem szabad…

Kicsi lány koromban azt hittem, mindenki anyukája tanár néni. Nem csak azért, mert az enyém az volt. Hanem a szenvedélye miatt. Szangvinikus ember, ahogy ő szeretett utalni a természetére. És mint mindenki, aki csordultig tele van érzelmekkel, hangot is adott nekik. Be-becsúszott egy-egy nyomdafestéket kevéssé tűrő kifejezés, amikor meglepődött, megbotránkozott, megijedt, vagy éppen nagyon megörült valaminek. De még a szangvinikus anyaistenek is csiszolnak a stílusukon, ha gyermekük lesz. Az enyém például egyetlenegy „káromkodásra” redukálta szangvinikus szókészletét. „Az iskoláját!” – ezt mondta minden fönt leírt helyzetben. Ezt az egy „az iskoláját!” viszont annyiféleképpen tudta mondani, mint senki más. És ezt az egy „az iskoláját!” én is megtanultam.

Amikor belőlem is anyaisten lett, és az én kis istenhívőm utánozni kezdte minden mozdulatomat, na és minden szavamat, eldöntöttem, hogy követem anyám példáját, és kiirtom a szótáramból a káromkodásokat. Az elhatározás megvolt, és a lelkesedésem Lola szókincsének tisztán tartásával kapcsolatban átragadt a mi apaistenünkre is. Tehát: nem káromkodunk – sem magyarul, sem angolul.

Legalábbis szándékosan nem. Mert van a káromkodásnak az az egyáltalán nem szándékos fajtája. Az a visszatarthatatlan, magától kibuggyanó típus. Amelyet általában jól artikuláltan és a kontextusban elhangzott többi szónál hangosabban ejtünk. Naná, hiszen így esik jól! Nem véletlen tehát, hogy a kocsiban hátul, az ülésében rögzített, addig békésen bámészkodó gyermek fölkapja a fejét arra, hogy „mit csinálsz, te vadbarom?!”. És a fej fölkapásánál egyáltalán nem áll meg. Hanem ismétléssel folytatja, valahogy így: „Micsinájszvadbajom?”

Anyaisten ilyenkor alig bírja megtartani blazírt ábrázatát. Merthogy azt olvasta valahol a gyereknevelési irodalomban – és nem mellesleg azt diktálják az ösztönei –, hogy ha a gyermek káromkodik, a szülőnek higgadtnak kell maradnia. Semmiképpen nem szabad. 1. nevetni, 2. szörnyülködni, 3. fölcsattanva kikérni magunknak. Tehát igyekszik úgy tenni, mintha meg sem hallotta volna a két és fél éves Lola „vadbaromozását”, és közben mélyen elszégyelli magát. Valamint megerősíti korábban tett fogadalmát a káromkodás teljes száműzéséről.

Csak hát van itt egy bökkenő. Hogy tudniillik a világ többi lakójától ugyanezt nem lehet elvárni. És mivel Lolánk nem egy buborékban él, ahol szívószállal tápláljuk, és gumikesztyűvel nyúlunk hozzá, óhatatlanul érintkezik ezekkel a lakókkal. Akik bizony káromkodnak. Mint például a hatéves Illés. Akibe Lola nagyjából három perc leforgása alatt szerelmes lett. De legalábbis elkötelezett rajongó. Illés ugyanis mozgékony volt, magabiztos és rendkívül ügyes – ami a játszótéren egyáltalán nem mellékes. Szóval Lola követte Illést, ahogy az már ilyenkor lenni szokott. A nagyfiú pedig, a feltétlen rajongásért cserébe, óvta az én két és fél éves lányomat. Aztán… éppen a hintára kapaszkodtak föl ők ketten, amikor Illés lába beakadt a láncba. Rángatta, ráncigálta, majd eleresztett egy jó hangos „b.zdmeg”-et. Ugye, kitalálják, hogy mi következett Illés „b.zdmeg”-e után. Úgy van. Lola „b.zdmeg”-e. De olyan hihetetlen édes módon artikulálva, hogy ha nem azt mondta volna, amit mondott, biztosan fölkapom és halálra csókolom. Ám azt mondta, így főttem a levemben néhány másodpercig, aztán elhatároztam, hogy – ugyan nem az én tisztem, és jogom sem nagyon van hozzá – szólok pár szót a mi Illés barátunkhoz.

Elmagyaráztam neki, hogy ő már nagyfiú, és mint ilyen, tudnia kell, hogy a már föntebb is túl sokszor leírt, így itt most már nem említendő szó bizony nagyon csúnya, és nem lenne szabad kimondani. Pláne az olyan kicsi lányok jelenlétében, mint Lola. Azt hiszem, megértett. De Lolám addigra egész kis mondókát gyártott a b betűs szóból. Minden káromkodások alfájából. Kellett vagy fél nap, hogy elfelejtse.

Legalábbis én azt gondoltam, elfelejtette. Pedig dehogy! Néhány nappal később hallom, ahogy a konyhában tüsténkedő apám elejt valami fedőfélét. A csattanást az ilyen esetekben visszatarthatatlan cifra káromkodás követte. A kibuggyanós fajta. Mire az én kicsi lányom kivette a kezét a gyurmás dobozból, komótosan fölállt, elballagott a nappaliból a konyhába, és azt mondta a nagyapjának: „Papi, nem szabad csúnyán beszéjni. Én még kicsi jány vadok.”

Ajánló:
• Gyerek.lap.hu »
• Nevelés.lap.hu »
• Gyermekkultúra.lap.hu »