D. Tóth Kriszta: Életgombóc, hiányzol!

Valaki magyarázza már meg nekem, hogy lehet, hogy a lányom hatkor kel, ha én is ott vagyok, és fél kilenckor, ha nem. Ugyanabban az ágyban alszik, ugyanannyit mókázik és ugyanúgy elfárad. De ha a mamája ott van a szomszéd szobában, akkor 5 óra 55 perckor elkezdi kurjongatni, hogy „mammaaaa!” Az még akkor is fájdalmasan korai, ha húsz percig úgy teszek, mintha semmit sem hallanék. És ha már ez a valaki olyan jól belejött a magyarázásba, akkor arra is kíváncsi lennék, hogy ha nem vagyok ott, vajon miért nem válogat az én Lolám? Miért eszik meg mindent, amit eléraknak? És miért kér még repetát is? Valami gond lehet az aurámmal. Vonzom a Lolaokvetetlenkedést.

Idén is szünetet tart a bölcsőde. És ebben a ránk szakadt nyárban Lola ideje napra pontosan be van táblázva. Mivel a tavalyi beosztás olyan nagyon jól bevált, idén is adunk egy-egy hetet a nagyszülőknek. Hat nap vidéken, a nagypapánál és hét nap itt, Budapesten, a bentlakásos angol nörsszel. Aztán két hét közös nyaralás a mamával és a daddyvel. Most nagyjából az első negyed végén járunk, és azt nehezen tudnám ezen a korlátozott helyen kifejteni, hogy mennyire hiányzik nekünk a mi kis életgombócunk. Pontosan ugyanannyira, mint tavaly. De még az is lehet, hogy egy kicsit jobban. Alhatnánk reggel, de nem alszunk. Mulathatnánk éjjel, de nem mulatunk. Élhetnénk spontán FFPGYN életünket (Fiatal Felnőtt Pár Gyerek Nélkül – egy réges-rég elfelejtett életforma…), de nem éljük. Helyette munka után hazaesünk, benézünk a gyerekszobába és elszorul a szívünk. Naponta háromszor-négyszer hívogatjuk a nagypapát, aki naponta háromszor-négyszer elmeséli, milyen elfoglalt és milyen nagyon boldog a mi gyerekünk nélkülünk („Nem, nem kérdezett felőletek.” „Igen, nagyon sokat eszik.” „Alszik, mint a bunda. Igen, reggel is.“). Aztán fölhív ötödszörre is, csak azért, hogy elmondja, hogy ez az áruló Lola éppen most vallott neki szerelmet. A történetnek egy nyilvános vécébe belelógatott gyerekkézhez, egy szigorú nagyapai dorgáláshoz, és egy majdnem-hároméves nagylány kiengesztelő gesztusához van köze. De nem ez a lényeg. Hanem az, hogy az én loknis hajú, ölelnivaló lányom tőlem 200 kilométerre „szejeltek papi“-zik önfeledten. Én meg itthon epekedek. És az még hagyján. Úgy járom a várost, mint valami bakurász. Tudják, az a fazon, aki gyerekekre vadászik. „Ha rossz leszel elvisz a bakurász!” Meglátok egy kisdedet és elérzékenyülök. Nézem őket, mint valami vágyakozó rosszember. Mindegyikre mosolygok.

Rajtafelejtem a szemem a Kismama magazin címlapján, meghatódom a pelenkareklámokon, és – ezt figyeljék! – fölhívom magam telefonon, csak azért, hogy halljam, ahogy Lola énekli a „Mókuska mókuska fölmászott a fára…” című örökzöldet. (Igen, nekem is úgy csörög a telefonom, mint minden valamirevaló elborult anyának: gyerekhangon.)

Aztán, ahogy közeledik a hét vége, napszakonként háromszor nézem az órámat, hogy mennyi időt kell még eltöltenem Nélküle. A drogom nélkül. Mert Lola olyan, mint a kábítószer. Minél többet használom, annál többek akarok. És még többet. Bőrön át, szájon át, intravénásan. Bárhogyan. Ha pedig elveszik tőlem, nem bírok magammal. Valahogy így elmélkedtem valamelyik este, amikor Alex visszarántott a földre. Ő mindig sokkal könnyebben földolgozza a változást. És a Lolahiányt. „Hiszen mi neveltük ilyenné” mondta. „Milyenné?” kérdeztem vissza. „Önállóvá. És magabiztossá. Inkább örülnöd kellene, hogy ennyire megbízik bennünk.” És tényleg. Valóban nekünk köszönhető, hogy Lola ilyen magabiztos, hogy így megbízik a nagypapájában, és hogy így bízik bennünk. Tudja, hogy ha elmegyünk, hamarosan visszajövünk. Hogy soha nem hagynánk el. És noha idén nem rendezgeti a nagyapja hűtőmágneseit mama-csoportba meg daddy-csoportba, azért tudom, hogy nagyon vár. Várja, hogy a nyakamba borulhasson, és elmesélhesse, hogyan táncolt Szonja babával a teraszon, hogyan „húszott” Szandival a strandon, és hogyan aludt fél kilencig minden áldott reggel. Meg hogy hány bodobács van a papi kertjében. Mindegyiket ismeri, név szerint. Még az is lehet, hogy egyiket-másikat rólunk nevezte el: maminak és daddynek.