„Fél év kellett, mire kimondtam: boldog vagyok!”
| Gönci Dániel és Hanna |
-Bármilyen furcsa is, én a szülést megoldandó feladatként éltem meg – kezd mesélni Gönci Dániel gyakorló apuka, kétéves kislánya, Hanna érkezéséről. – Úgy gondoltam a szülésre, mint a le nem késhető repülőre: egy a fontos, időben beérni a kórházba! Persze mégsem ment simán, a mindig nyugodt feleségemnek ugyanis már négyperces fájásai voltak, de még mindig úgy kellett rákönyörögni a ruhát két „Hova kell úgy sietni?” kérdés között.
Mivel Kingával mindketten pszichológus végzettségűek vagyunk, azt pontosan tudtuk, hogy milyen testi-lelki folyamatoknak nézünk elébe. Legalábbis azt hittem, hogy tudom, de kiderült, hogy az „Atyaég!” érzést egyetlen kispapa sem úszhatja meg. Mielőtt például Hanna teljesen kibújt volna, megsimogathattam a pici feje búbját, amiből arra következtettem, hogy a hamarosan megjelenő kobak körülbelül narancsméretű lehet. Ehhez képest a vártnál négyszer nagyobb előtüremkedő koponya őszintén meglepett. Néztem az orvosra, és szép csendben reménykedtem, hogy ez így normális. A köldökzsinór elvágásáról meg azt gyanítaná a férfi halandó, hogy egy könnyed nyisszantás, a naturalista változat szerint azonban ez egy igen „csiszatolós” eljárás.
Később csak a hihetetlen megkönnyebbülést éreztem, Kinga túl volt a nehezén, ráadásul épségben. Abban a biztos tudatban indultam hazafelé, hogy a feladatot jelesre teljesítettük. Úgy tűnik azonban, a szülést a férfilélek sem képes ennyivel lerendezni, éjjel egykor ugyanis arra ébredtem, hogy halálfélelmem és valami földöntúli hasfájásom van. Félig aléltan bemásztam a kádba, és csak sokára kezdett szűnni a kín.
Bár nagyon különleges élmény volt, azért mégsem feltétlenül hiszem, hogy minden párnak javasolt az együtt szülés. Fontos, hogy meglegyen a férfiban a kellő testtudatosság, hogy a szexuális érettségnek azon a fokán álljon, ahol el tudja képzelni, hogy a nő nemi szervei másra is valók a szexen kívül. Számunkra azonban az első pillanattól egyértelmű volt, hogy én is jelen leszek a szülésnél. Azért ha most utólag visszanézek, egyet biztosan tudok: nekem határozottan nem az volt életem legszebb napja! De szükség volt erre a közös élményre, én is könnyebben magamra találtam a kislányunk születésével kialakult új helyzetben. De kellett fél év, mire őszintén ki tudtam mondani: na most igazán boldog vagyok! Addigra tudtam megszokni a gyerek születésével járó változásokat.
„Csak amikor a csomagokért mentem, esett le, hogy mi történik…”
| Baranyai Dávid és Brúnó |
– Az én első és mindvégig meghatározó érzésem a meglepetés volt. Imádott feleségem ugyanis, aki világ életében bájosan szétszórt, dekoncentrált és slendrián volt, Brúnó születésénél úgy viselkedett, mint egy vérprofi élsportoló az olimpiai döntőben – meséli Baranyai Dávid. – Vica kivételesen nem kérdezett, csak a minimálisan szükséges információkkal szolgált, és nagyon eltökélten nézett. Akkor láttam először, hogy ez az egész folyamat a nőkben genetikailag kódolt, és az én jelenlétem a nagy eseménynél nagyjából pozitív-semleges. Addig úgy gondoltam, felkészült és érett leendő apuka vagyok, de amikor elhangzott a „Most szülünk” mondat, nagyon meglepődtem. Emlékszem, hogy csak amikor leértem a kocsihoz a csomagokért, meg persze a kedvenc autósújságomért, esett le teljesen, hogy mi történik. Így viszont végképp érthetetlen volt, hogy a portás, akivel harmadszor is meg kellett vívnom a ki-beengedés férfias csatáját, miért nem érezte Baranyai Brúnó születésének napján a történelmi jelentőséget.
– Azt hiszem, azon túl, hogy beírtam a telefonom figyelmeztetőjébe a következő antibiotikumos injekciók rettegett időpontját, valamint hogy a kitolási szakasznál egyenesen Vica fülébe közvetítettem az orvos utasításait, legfeljebb érzelmi támogatással szolgálhattam, ami viszont csak erősítette bennem a sejtelmet: rendkívül bagatellé válik a férfi szerepe hasonló helyzetekben. Igazán csak egyszer ijedtem meg. A kitolásnál ugyanis a baba szívhangja több másodpercre is eltűnt. Lélegzet-visszafojtva vártam, és elmondhatatlanul megkönnyebbültem, amikor újra hallatszott a sebes kis zakatolás. Bár azt a csillagszórós katarzist én nem éreztem, az első találkozásom a fiammal mégis hihetetlen volt. Emlékszem, hogy éppen a fürdetésből hozták vissza, amikor a kis tolható teknő körül megjelent a folyosón az első hajnali fénycsóva. Végül nagy nehezen elindultam hazafelé, de útközben mindent lefotóztam a telefonommal, hogy megörökítsem, milyen is volt a világ azon a napon, amikor a kisfiam először látta meg.
„Közelebb kerültem önmagamhoz”
– Többféle szülésfelkészítő tanfolyamra is jártunk, és a kilenc hónap alatt végig tudatosan hangolódtunk rá a nagy napra – meséli Lévai Gábor, akinek két „örökölt” fia mellé most született meg első saját gyermeke. – Erre annál is inkább szükség volt, mert a feleségem, Ré, egy rossz tapasztalattal a háta mögött, hallani sem akart a kórházi szülésről. Én persze el sem tudtam képzelni, hogy hogyan fogom megtartani a feleségemet a különböző pozíciókban. De azt éreztem, hogy ha egy folyosón ülve várakoznék, míg a feleségem szül, az párkapcsolati szempontból visszalépés lenne.
Ré fájásai este hat körül kezdődtek, tízkor telefonáltam az otthon szülős csapatnak, hogy jöjjenek. Hamarosan kiértek, és közölték, hogy még hosszú órák vannak vissza, majd békésen lepihentek a földszinten. Ez egyikünket sem zavarta, mert titkon vágytunk rá, hogy kettesben hozzuk világra a gyermekünket. Amikor a fájások sűrűsödtek, volt, hogy együtt ordítottunk torkunk szakadtából, de a segítők hihetetlen módon mégsem ébredtek fel. Aztán hirtelen megjelent Jakab feje, majd az egész kis teste. Rohantam le a szülészért. Annyira magukkal sodortak az események, hogy még arra sem tudtam választ adni, fiam született-e vagy lányom.
| Lévai Gábor és Jakab |
Azt hiszem, az én legnagyobb élményem a jelenben létezés volt. Amikor beindult a szülés, elfelejtettem minden félelmemet, elengedtem valamennyi várakozásomat, csak éltem és cselekedtem a pillanatban. Persze két perccel a szülés után már kattogott a férfiagyam, és igazán jót derültem a sztorin, hogy bár kiért a szülész, mégis átbóbiskolta a nagy eseményt.
Aznap jó pár dolog megváltozott. Erős kép élt például bennem arról, hogy milyen lehet apának lenni, de ez túlszárnyalta minden képzeletemet. Akkor, ott értettem meg, valójában mit is jelent ez. Arra is rájöttem, hogy vészhelyzetben a hatalmas lelki terhet is elbírom. Egy biztos, férfiként lehetetlen ezt anélkül végigcsinálni, hogy az ember ne kerülne sokkal közelebb önmagához.
| Még több az e heti Nők Lapjából:
• Liptai Claudia elhagyja családját » |