| Myreille |
Az utóbbi években nem telt el születésnap sírás nélkül, gondoltam, ideje lenne megtörni ezt a hagyományt.
Hajnalban keltem, mert SMS-em érkezett, és bár általában ki lehetne lopni alólam az ágyat, most éberen aludtam. Tapasztalt anyukák azzal fenyegetnek, hogy sohasem fogok már mélyen aludni, a gyerek legkisebb mocorgására felébredek majd. Ez éppen annyira megnyugtató, mint amennyire ijesztő. Most „csak” egy „boldog szülinapot!” ébresztett, de az első gondolatom az volt, hogy úristen, elaludtam, elkéstem, a kórházból el fognak küldeni, és a gyerek sem fogja megbocsátani, hogy nem pózolhatott.
Az óra még nem mutatott hatot, de visszaaludni nem mertem, így pipiskedéssel töltöttem a rendelkezésre álló időt, majd az új, csíkos balerinacipőmben vidáman lépkedtem az ébredező budapesti utcákon, és jókedvemben elhatároztam, hogy innentől minden születésnapra jár egy új cipő. A születésnapi bőgéseket viszont beszüntetem. Felettébb naiv gondolat volt, ugyanis terhességem mellékhatása, hogy érzékenységversenyen bármikor lenyomok egy mimózát. Profi színésznőket meghazudtolóan minden érzelmileg felkavaró szituációban, értsd: turbékoló galambok, anyját megölelő kislány, romantikus filmek és olimpiai győzelmek láttán azonnal elkezdek bőgni. Sőt, gyakran akkor is bőgök, amikor nagy szeretettel a kölyökre gondolok. Reménykedem, idővel kinövöm. Mégiscsak ciki lenne, ha a gyerek úgy gondolna az anyjára, mint egy bőgőmasinára.
Már-már fergeteges jókedvvel érkeztem meg a kórházba, és azonnal a vécé irányába indultam. Hajtott a szükség, miután ügyes fiam éppen a húgyhólyagommal focizgatott. A vécéajtót zárva találtam. Kétségbeesésemben kicsit arrébb tuszkoltam a kölyköt, majd beálltam a sorba, hogy bejelentkezzem ultrahangra. A kórház félelmetes hely. Nemcsak rutintalan vagyok kórházi ügyekben, de túlságosan udvarias neveltetésben részesültem, és amikor a pulton a „nem információ” és „nem recepció” vastag betűs feliratokat látom, akkor csak végső kétségbeesésemben kérdezek. Meglehetősen megszeppenten. Most viszont megragadtam az alkalmat, bejelentkezés után halkan mondtam a nővérkének, hogy zárva a vécé ajtaja, de használni szeretném a toalettet. Vígjátékokat megszégyenítő beszélgetést folytattunk, mert a nővérke nem hallotta, hogy mit mondok, ezért hangosabban meg kellett ismételnem. Természetesen a váróban mindenki rám figyelt, és mindenki hallotta és értette, hogy őrületesen pisilnem kell, csak a nővérkénél találtam süket fülekre, és megkért, hangosabban beszéljek, mert nem hallja. Türelmemet vesztve szinte már kiabáltam, hogy vécére kell mennem, amire a nővérke sztoikus nyugalommal végre közölte, a vécé hét után nyit, ha megérkezik a kolléganője. A váróban a kismamák és kispapák együtt érzően mosolyogtak tipródásom és a feltáruló vécéajtó hatására vett repülőrajtom láttán. (Pár héttel később kiderítettem, hogy egy emelettel feljebb van egy olyan vécé, amelyet nem zárnak be…)
Optimistább lényem azonnal közölte, hogy most akkor túl vagyok a születésnapi kellemetlenségen, innen már csak jó dolgok jönnek. Tévedett. Olyan ultrahangos doktornőt fogtam ki, aki csak terminus technicusokban kommunikált, akkor is az asszisztenssel, és ha érdeklődtem, mi mit jelent, igen lesajnálóan és ingerülten válaszolt. Végül feltettem az utolsó kérdést, hogy akkor én is megnézhetem-e a gyereket az ultrahangon, mert az egész vizsgálat folyamán úgy fordította a monitort, hogy csak ő lássa. Kioktatott, ő akkor nem látja. Itt bukott meg a „születésnapomon nem bőgök” mutatvány, elkezdtek gyűlni a könnyeim, és teljesen kétségbeestem. (Dühös csak később lettem.) Mintha csak egy személytelen gép lennék, amelynek az a dolga, hogy kihordja a gyereket, de még ahhoz sincs joga, hogy lássa. Bőgtem a kórházkertben, bőgtem a villamoson, bőgtem otthon a fotelban. Kisemmizett voltam. Férjem dühe lendített tovább, és csodálkozva állapítottam meg, a napnak éppen még csak a fele múlt el.
Kétségbeesés, bőgés, düh után jött a lázadás, hogy velem így nem lehet kibabrálni, és pár nappal későbbre bejelentkeztem egy maszek ultrahangra. Olyanra, aminek a végén sokdés képet csinálnak a gyerekről, bár ez kevésbé izgatott, csak egy normális, megbízható vizsgálatra vágytam, és egy kedves orvosra. Mindent megkaptam, és persze nem tiltakoztam, hogy bekukkantsunk a gyerekhez.
A kölyök viszont igen akaratos és vicces kölyök, nem lehet csak úgy nyomogatni, rúg egyet, vagy arrébb csúszik, amikor pedig éppen megláthattuk volna az arcát, elbújt a köldökzsinór és a karja mögé. Egy percig sem bántam. A találkozásra még úgyis várnunk kell, ráérünk akkor felfedezni egymást, de jó volt tudni, hogy a kölyök egészséges, és igazi kis vasgyúró lesz.
A kényszerűség vitt el a sokdés ultrahangra, habár korábban határozottan kijelentettem, hogy én ilyen úri huncutságokra nem vagyok vevő. Utóbb hálás vagyok ezekért a felvételekért. A gyerek pofija, hurkás karja, picike lábujjai mélyebbé tették anyai érzéseimet. Valóságosabb lett a bennem növekvő picike gyerkőc.
Születésnapom estéjén egészen más érzelmekkel nézegettem az újszülöttfotóimat, mint eddig bármikor. Egy másik születésnap, amelynek dátumát még nem tudom, sokkal-sokkal fontosabbá vált számomra.