…például azt, hogyan mutathat kevesebbet a csecsemőmérleg evés után, mint evés előtt (a falánk Samu alatt), miként duplázhatja meg a születési súlyát Leti és Barni rekordidőn belül? A digitális kijelző fogságában, és szabadulás után…
Dobray Sarolta: Három kiló húsz, maradhat?
Úgy az ötödik hétig barátok voltunk. A mérleg és én. Minden mérésnél csak azért fűtött az izgalom, hogy vajon mennyivel szárnyalta túl az én angyalkám az „átlagot”. Mert az ember akkor büszke a fiára, ha ő a legnagyobb. Széltében, hosszában. Akkor értettem meg, mi húzza olyan fáradt-büszke mosolyra a friss anyák száját, mikor kimondják: öt kiló! Vagy hat, vagy hét. Mert előtte az ember azt gondolja, ötezer grammnak lenni smafu. Aztán egyszerre a grammok súlya is világméretűvé nehezül, élet-halál urainak hiszi őket az anyává lett buta kislány. Szóval az ötödik hét után kezdődött…
Mert akkor, egy szerdai napon heti 30 gramm hízást mutatott a mérleg. Az addigi 2-300-ak után. És akkor összeomlottam – már ha addig nem tettem volna a kialvatlanságtól. Biztos nincs elég tejem, a gyerek meg éhen hal. Hiába mondta minden szakavatott, hogy ez teljesen normális dolog. Hogy van, mikor nem hízik. Hogy majd hízik jövő héten. És úgy is lett. De nekem akkor már ez sem volt elég. Reszkettem a mérlegtől. Különböző módszerekkel küzdöttem a digitálszörny ellen. Etetéseket mérni már nem mertem. (Micsoda bölcsesség volt!) De a heti egy méredzkedés napján remegett kezem-lábam. Meztelenül nem volt merszem rátenni a gyereket a rémületes tálcára. Mert akkor ugye sokkal könnyebb, mint ruhában, teli pelenkával. Ráraktam hát ruhástul, pisistől. Aztán levetkőztettem, kipelenkáztam. Majd lemértem külön ezeket, és kivontam az első számból… Volt, hogy percekig számolgattam, mert a nagy izgalomban világgá szaladt minden matektudományom.
Aztán, néhány hete a mérleg azt mutatta, a fiam egy hét alatt hat kilóról ötre fogyott. Néztem jobbról, néztem balról, a gyerek szép kerek mindenhol. És röhög rám. A szívem majd’ kiugrott a helyéről, titokzatos, hirtelen fogyasztó csecsemőbetegségek után kutattam a neten, osztottam, szoroztam, és egy napig nem mertem újra a mérlegre tenni a csupamosoly gyereket. Aztán másnap nagy levegőt vettem. A mérleg három kiló húszat mutatott. Pillanatra akkor is megrettentem… Aztán elhittem végre, hogy nem új anya, hanem új mérleg kell a gyerekemnek. Anyának meg új agy… Hol van az én anyai ösztönöm? A hit, a bizalom a fiamban, hogy ő pontosan tudja, mikor, mennyit kell ennie, híznia? Sokat kell még edződnöm. Tanulnom. De most boldog vagyok. Samu megduplázta a születési súlyát. Három és fél hónapos. Kicsit büszke vagyok magamra… De leginkább Rá.
Szigeti Hajni: Update anyatej
Nekem is volt egy-két olyan pillanatom, amikor úgy érzetem, azonnal szabadalmaztatnom kell az Update-anytejet, mivel a gyerek, evés után kevesebb nyomott, mint evés előtt. Barni 2500 grammal született, és életében először 5 grammot szopott, szóval, nálunk talán volt értelme a méregetésnek, mert mi is nagyon aggódtunk, hogy mennyi kaja megy bele. Főleg, hogy besárgult a kórházban (nem evett semmit három napig, végül is nem csoda), a sárgaság legjobb ellenszere pedig az anyatej, szóval, tápláltam is rendesen a kis rézbőrűmet. Enyhén szólva a lassan szopók társadalmához tartozott, másfél órát simán lógott a cicin, majd másfél óra múlva újrakezdte. A nincs elég tejem-hisztit és vele együtt a napi ötszöri mérlegelést akkor hagytam abba, amikor egy evésnél 30 grammot, a következőnél viszont 100-at evett – anyukám felvetésére innentől elkezdhettük volna a „megfájdul a hasa, ha ennyit eszik”-pánikot, de azt inkább elvetettem, a (szintén) bérelt mérleget pedig az akkor még nem használt gyerekszobába száműztem, és onnantól kezdve csak hetente egyszer hoztam elő. Aztán Barni is megduplázta a születési súlyát három hónapos kora körül, és akkor már elhittük, hogy nem fog éhen maradni. Hat hónapos koráig csak anyatejet kapott, azóta mindent megkóstol, és ma már bevallom, kicsit túlparázott dolognak tartom az anyatej-mániát. Mégis mi történt volna, ha tényleg nincs elég tejem, és kapnia kell egy kis tápszert? Valószínűleg semmi, csak, hogy attól (is) rossz anyának éreztem volna magam. De hogy miért?
Mónika: Letibaba, a lázadó
Letícia 1980 grammal született – s mivel a fogyókúrát nem lehet elég korán kezdeni! -, még gyorsan fogyott 8 dekát. Amikor hazajöttünk a kórházból még mindig kevesebbet nyomott, mint egy két és fél kilós vekni, de mi nyugodtak voltunk. Ugyanis ami a székesfehérvári kórház koraszülött osztályának dolgozóit csaknem az őrületbe kergette, kislányunk etetési idő előtti 20 perces kitartó ordítása, amelyet mi csak éhséglázadásként emlegettünk egymás között, minket meggyőzött arról, hogy kisbabánk egészséges, életre való, csak nagyon picike – egyelőre. Úgy terveztük, csupán egyetlen hónapig bérelünk egy készüléket, aztán mindent rábízunk a természetre. Bíztunk is mi a természetben és még jobban Letibaba farkasétvágyában, de mégis újra és újra meghosszabbítottuk a mérleg albérletét, mára a bérleti díjból akár már vehettünk volna egy sajátot is… Pedig ma már csak hetente mérjük. Na, jó, férjem, olykor, titokban, hét közben is ráteszi – ruhástól -, ebből ugyan semmilyen következtetést nem lehet levonni, de ő nem is akar, csupán az amúgy is lángoló apai szívét melengeti ezzel.
| Még több az e heti Nők Lapjából:
• Ónódi Eszter: Zsigmond, a fiam a világ közepe » |