Zsombor igazán elkényeztet minket. Mosolyog, ha enni kap, ha beszélünk hozzá, ha bohóckodunk, ha fürdik, ha sétálunk, de még álmában is mosolyog. Váratlanul és minden előzmény nélkül ütött be a krach. Vagy ha voltak is figyelmeztető jelek, én egyet sem vettem észre. Dicsérgettem a Kis Cafatot mindenkinek, hogy milyen jó evő, milyen jó alvó, és most már egyre többször átalussza az éjszakát. Csendes, nyugodt gyerek, aki alig sír. Dagadt a mellem az anyai büszkeségtől.
Ha volt valami előzménye a tombolásnak, akkor annyi, hogy a nagy, boldog kajálások nyűgössé váltak. A nagy habzsolás ugyanis nagy büfiket eredményezett, amelyek érkezését sírás jelezte. Kis rázogatás a vállon, majd nagy, férfias böffentés, és a világ visszazökkent régi medrébe. Cafatka mosolygott, aludt, játszott. Tegnap este két-három óránként keltem hozzá, de arra gondoltam, hogy biztos kevés a tejem, ezért nem lakik jól, ezért nem alszik, meg a frontra fogtam, hiszen havazással köszöntött be a reggel.
Nappal a már-már szokásossá vált napirendet „futtattuk”, annyi különbséggel, hogy a levegőzést kihagytuk. Este nagy lubickolás, kaja, majd gyors elalvás. Ment minden, mint a karikacsapás, de a fiatalúr felébredt. Nyöszörgött egy keveset, jött egy büfi, majd a nyűglődés. Sorra vettünk mindent: először én ringattam, majd a férjem, nem volt jó, megetettem a bal mellből, nem volt jó, áttettem a jobbra, nem volt jó, kapott cumit, nem volt jó, felmelegítettünk egy zacskónyit az anyatej-aranytartalékból, nem volt jó, Cafatkánk játszott a cumival, de nem táplálkozott, inkább folytatta a nyekergést. Járkáltam vele, majd leültem a kanapéra. És láss csodát, égnek emelte a lábát, a ruháját megmarkolta a két kezével, és csendben nézelődött. Egyszer aztán gyanús lett a dolog. A gyerekem tévét néz. Fejét a bal karomról áttettem a jobbra. Pici fejforgatás, és már meg is volt a tévé. Na nem, horkant fel bennem az anyaoroszlán, ilyen kisfiú ilyen későn nem néz tévét. Kikapcsoltam. A tévét. A gombnyomással viszont bekapcsoltam fiam hisztijét.
Megkeményítettem a szívem, és elmondtam a Kis Cafatnak, hogy nagyon szeretem, de ez a hiszti nem vezet jó útra. Most leteszem aludni, szép álmokat. Okos Zsomborom két másodpercig helyzetet elemzett, majd rájött, hogy a kiságy jutott neki ma éjszaka, és torkaszakadtából üvölteni kezdett.
Ólomlábon jártak a másodpercek, a stopper éppen két percet mutatott, amikor nem bírtam tovább, és odamentem a kiságyhoz. Nem bírtam hallgatni a gyerekem üvöltését. Kicsit megsimogattam a hátát, elmondtam neki, hogy szeretem, de a keserves sírás nem csökkent. Végül a vesztesek beletörődésével felvettem, és magamhoz öleltem.
Fiam azonnal a szoba feltérképezésébe kezdett. Mámorosan bámulta a halakat (még terhesen festettem neki halakat a falra), a fénycsíkokat meg a mindent. Leültem vele a kanapéra – igen, arra az átkozott kanapéra, amellyel lassan összenő a seggem –, de ott semmi érdekes nem akadt, ezért újra sírásra görbült gyermekem szája. Valószínűleg két másodperc múlva együtt bőgünk a kanapén, ha a férjem nem veszi át az irányítást.
Kivette a kezemből a gyereket, pedig én úgy öleltem volna, és határozott hangon közölte a gyermekkel, hogy most akkor elég a hisztiből, alvás következik. Betette a fiunkat a kiságyba, odavitt egy széket, és megnyugtatta a gyereket, hogy ott ül addig, amíg el nem alszik. Nincs mese, nincs ének, csak ott ül, és megvárja, hogy jöjjön az álommanó az álomporral.
A hozzánk beosztott manó átkozottul elfoglalt volt, vagy a sarki kocsmába sörözött munkaidőben. Átkoztam még a nagynénjét is.
A kanapén kezembe temettem a fejem, és szolidaritásból nem mozdultam. Hősiesen öt percet, ha kibírtam, és elvonultam a fürdőszobába zuhanyozni. Csak álltam a víz alatt, és elkezdtem fejben írni az üvöltő gyermek édesanyjának keserű történetét. Eszembe jutottak a nevelési elvek. Hogy milyen könnyű volt kimondani, hogy az én fiam nem fog sírni, meg milyen egyszerűnek tűnt megkeményíteni a szívem, és okossággal úrrá lenni a hisztin, most meg itt állok, és a víz csobogásával nyomom el a fiam sírását.
Csúfos kudarcot vallottam. Nem megy nekem a gyereknevelés. Azonban mielőtt nagyon belemelegedtem volna az önostorozásba, nyílt a fürdőszoba ajtaja, és a férjem dugta be a fejét:
– Most már kijöhetsz! – mondta. A fenébe, mennyire ismer, futott át a fejemen, és már meg sem próbálkoztam egy könnyed füllentéssel, miszerint a rám szakadt szabadidőt tisztálkodással volt kedvem elütni. Majd – mintha még mindig a gondolataimban olvasna – folytatta:
– Lesz még ilyen, de ki kell tartani. Kell néha a kemény férfiszív.
– De olyan aranyos. Legszívesebben most is odarohannék, felkelteném, és magamhoz ölelném – nyafogtam.
– Te hülye vagy! – tett helyre az uram. Én meg csak helyeseltem, hogy „igen, az”.
A fürdőszobából az utam egyenesen a kiságyhoz vezetett. Cafatkám úgy aludt, mint egy angyal.