Drágám, ha már a gyógyszertárban vagy, hoznál egy terhességi tesztet?

Vannak beszélgetések, amelyek nehezen indulnak. Egyik fél sem áll rá a témára, ezért mindenféle „kerülő mondatok” röpködnek az időjárásról, szmogról, szörnyű belvárosi dugókról, nemzetközi helyzetről, akármiről, hogy aztán lassan, fogcsikorgatva elkezdődjön a párbeszéd. Rákóczi Ferivel, a Danubius Rádió műsorvezetőjével azonban nincsen szükség efféle kerülő utakra, elég csak kiejtenem a számon, hogy kisbaba, és Feri áradozni kezd: az én tündér, édes, aranyos csillagvirágom… olyan tündér, olyan édes, olyan…

– Ilyen euforikus állapotba kerültél akkor is, amikor megtudtad, hogy apa leszel?

– Ha olyan pillanatra gondolsz, mint amit a filmekben is látni, hogy a férfi egy kiscipőbe csomagolva kapja meg a terhességi tesztet, no, olyan nálunk nem volt. Természetesen alakult az egész. Úgy gondoltuk, ha a mi történetünk a kedvesemmel úgy íródott, hogy jöjjön a baba, akkor jöjjön. Ha nem, akkor nem. Nem készültünk különösebben, nem görcsöltünk, nem lestük folyton a naptárt, hanem éltünk, szerettünk úgy, ahogy előtte is. De azért a mondatra pontosan emlékszem. A párom felhívott, és azt mondta: „Drágám, ha már úgyis a gyógyszertárban vagy, hoznál egy olyan terhességi tesztet? Vagy kettőt.” Aztán nemsokára az orvos is megerősítette, hogy hárman leszünk.

– Kilenc hónap elég volt a felkészülésre?

– Ami furcsának tűnt, hogy amikor elmondtam a nagy hírt az ismerőseimnek, alig kaptam pozitív megerősítést. Mindenki csak a rosszakat sorolta: na, majd ha bömböl éjszaka, na, majd hisztizni kezd, na, majd a szex. Döbbenten álltam a szavak előtt. Miért jönnek nekem ezzel, mikor én most állok életem legfontosabb pillanata előtt? Miért húznak le, holott én szinte megőrülök a boldogságtól? Akkor úgy döntöttem, hogy engem ez nem érdekel, megélem ezt a történetet úgy, ahogy én akarom, és nekünk ez lesz a legszebb kilenc hónap az életünkben.

– Nekünk?

– Szándékosan mondtam. Az első pillanattól az utolsóig mindent együtt éltünk meg, teljes nyugalomban és egyetértésben. Csodás felkészítő időszak volt.

– Semmi pánik?

– Miről beszélsz? Kilenc hónap nyugalom és béke. Meg vagyok győződve arról, hogy ez a nyugalom látszik most Pannán is. Mint ahogy minden gyereken észrevenni, hogy mennyire várták. Nálunk a harmónia tovább folytatódik: a gyerek eszik, alszik, mindig derűs. Egyébként egyetlen izgalom akadt a kilenc hónapban, a legutolsó pillanatban. December elejére voltunk kiírva. November negyedikén szokás szerint keltem négykor, mentem a fürdőbe tusolni, fogat mosni, mikor jön a kedvesem, látom, hogy kérdez valamit. Tele volt a szám fogkefével, nem hallottam semmit, gondoltam, kellene neki a mosdó. Kijöttem, a párom erre megkérdezi: most akkor mi legyen? Mondom, semmi. Te szépen visszabújsz az ágyba, én meg megyek dolgozni. Jó – válaszolt –, csak elfolyt a magzatvíz. Ja! Az más! Akkor menjünk a kórházba.

– Száznyolcvannal a Váci úton?

– Annyit azért tudtunk az egész folyamatról, hogy nem kell úgy sietni, ritkán szoktak az első babák percek alatt megszületni. Szépen beértünk, akkor már ott volt mindenki, akik jobban izgultak, mint mi.

– A hidegvéredet ott is megőrizted?

– Azért nem volt ennyire sima az ügy, ugyanis nem jöttek a fájások. Én már be voltam öltözve, nagyon vicces, kék színű ruhába, és ott álltam startra készen. Mármint szülésre készen. Aztán egyszer csak elkezdett mindenki ordibálni körülöttem, utólag kiderült, hogy nincs baj, csak egyszerűen így kommunikálnak, mert ebben a helyzetben nem lehet egy suttogást félreérteni. Szóval ordítják, hogy aneszteziológust, kettes műtő kész, apuka most kimegy. Akkor nagyon megijedtem, hogy baj van.

– Míg császármetszéssel megszületett a lányod…

– …addig kint a folyosón elrágtam az összes vasszék lábát. Aztán végre behívtak.

– Első szavad?

– Gyorsan megkérdeztem, hogy mindenkivel minden rendben van-e, aztán mikor megnyugtattak, a kezembe nyomták Pannát.

– Milyennek láttad?

– Kapsz egy vörös kis valamit, amin látszik, hogy ember formájú… A katartikus élmény nem ekkor jött, talán azért, mert túlságosan izgultam, és csak arra tudtam koncentrálni, hogy szerencsére túl vagyunk rajta, és nem lett semmi baj. Az elérzékenyülés, hogy apa lettem, aznap délután tört rám. Hazamentem a kórházból, és gyakorlatilag térdig telesírtam a szobát.

– A rádióból nem hiányoltak?

– Mivel aznap dolgoztam volna, egyből hívtam a kollégáimat, hogy nem megyek, mert szülünk. Ők persze végignyomták ezzel a reggelt, Péter Petra még gyűjtést is szervezett, a hallgatók csak hordták be az aznapi ereklyéket. Megkaptam a teljes sajtót, BKV-jegyet, taxicsekket, és még a november negyediki adást is kimásolták nekem. El is van téve minden Pannának.

– Milyen volt az első nap otthon, toporgó nagymamák, izgatott rokonok között?

– Semmi ilyesmiről nem volt szó. Megkértünk mindenkit, hogy ne is akarja megközelíteni a családunkat, mert ezek a napok kizárólag ránk tartoznak. És ne mondja nekem senki, hogy nem lehet megoldani, nekünk már eltelt két hónap így hármasban, és nem látom semmi jelét a szétszakadásnak, a rendetlenségnek, a kialvatlanságnak. Persze lehet, hogy csak Panna ilyen különlegesen nyugodt teremtés, de nálunk fel sem merült, hogy a nagymama hetekre odaköltözzön, és elvégezzen a baba és a háztartás körül minden feladatot. Pedig még azt sem mondhatnám, hogy egyszerű volt az életünk, hiszen a kórházból az albérletünkbe mentünk, ahol nem volt kiságy, csak egy mózeskosár, és a gyerek gyönyörűen aludt benne. Úgy három hét múlva költöztünk az új lakásunkba.

– Nem durcáskodtak emiatt a nagyszülők?

– Megint csak azt tudom hangsúlyozni, ez a dolog csak a mi kis hármasunkra tartozik. Egyébként a párom édesanyja ott volt a kórházban, mikor Panna született, kapott egy percet, míg a kicsit átvitték egyik helyről a másikra. Az én édesanyám vidéki, ő a háromhetes Pannát látta először.

– Milyen két hónapos apukának lenni? Munka után rohansz haza a babaillatú lakásba?

– Nem is illatban tudnám ezt kifejezni, hanem érzésben. Hogy nem egy emberért mész haza, hanem már kettőért, és ez hajt egész nap. Másként fogod az élet jelzéseit, másként vigyázol magadra, másként gondolsz a jövőre. Mert új fejezet kezdődött.