– Világéletemben arra készültem, hogy édesanya leszek – kezd történetébe Bíró Rita. – Februárban lettem negyvenéves, de gyermekem még nem született. Azok, akik nem tudják, miken mentem keresztül – de még néha azok is, akik tudják –, puszta jóindulatból figyelmeztetnek: „Igyekezned kell. Ki fogsz futni az időből. Húzzatok bele!” Mintha ezen múlna…
Egy gyönyörű szépen felújított, zöldre néző lakótelepi lakásban ülünk. Rita otthonából, amely életvezetési stúdióként is működik, árad a harmónia. De nem csak a falakból: vendéglátóm minden szaván, mozdulatán érződik, egyensúlyban van önmagával. Pedig sorsa nem szokványos, múltja göröngyös, és jelene sem nehézségektől mentes. Mégis.
– Túl vagyok jó néhány kapcsolaton, egy cisztán, egy miómán, egy méhen kívüli terhességen, egy „sima” vetélésen és öt sikertelen lombikprogramon – folytatja Rita. – Már egy petevezetékem sincs. Mindezek ellenére nem adtam fel a reményt, hogy valaha saját gyermekem szülessen. A mögöttem lévő hosszú és kacskaringós út azonban nem csak a gyermekáldásért való fizikai küzdelemről szólt: szembe kellett néznem a múltammal és önmagammal, és végső soron ennek köszönhetem, hogy most végre úgy érzem, a helyemen vagyok.
Úgy születtem erre a világra, hogy engem nem vártak. Amikor édesanyámnak elmeséltem a lombikozáshoz kapcsolódó kínjaimat, először úgy tűnt, megindítja, amit mesélek. Aztán azt mondta: „De az sem volt kisebb szenvedés, mikor nem lehetett rendesen védekezni, és apád mindenféle löttyöket itatott velem, hogy te elmenj…” Néhány órás koromban vérátömlesztést kellett kapnom, különben meghaltam volna. Ma már tudom, hogy azért, mert édesanyám vércsoportja negatív, az enyém pedig pozitív. Első terhesség esetén ez nem okoz gondot a babának, és ha anti-D-kezelést kap szülés vagy vetélés után az anya, akkor a további babáknak sem. Gyakorló szülésznő voltam már, amikor összeraktam a történetet: ezek szerint az én anyukámnak már előttem kellett hogy legyen legalább egy terhessége, amely után nem kapta meg a kezelést.
Amikor rákérdeztem, csak ledöbbent, hogy honnan tudom, de bevallotta, hogy valóban volt abortusza. Hogy egy vagy több, azt meg sem mertem kérdezni. Hiszen abban sem lehetek biztos, hogy az eltelt negyven év alatt megbocsátotta-e nekem, hogy én végül is megszülettem.
Szülésznőként végeztem, és imádtam a munkámat! Minden egyes baba születése örömmel töltött el, az elvetélt és elvetetett magzatokat pedig emberként búcsúztattam. Bizonyos terhességi kor alatt gyakorlatilag a szülésznőn múlik, hogy a vesetálba, és így végső soron a csatornába, vagy pedig az égetőbe kerül az elvetélt embrió. Én mindig az égetőbe küldtem őket…
Már az első komoly kapcsolatomba is úgy mentem bele, hogy ha úgy alakul, boldogan szülök gyereket. Az, hogy nem védekeztünk, és mégsem lettem terhes, ebben az időben még nem aggasztott. Azzal biztattam magam, hogy a gyermekem majd tudni fogja, kit válasszon édesapjának.
A családalapítás lehetősége mindegyik kapcsolatában benne volt. Rita még mindig öt-hat gyerekről álmodozott, de közben egyre világosabban látszott, hogy az álom és a valóság messze áll egymástól. Eltöltött közel öt évet Ausztráliában, majd itthon elvégzett két főiskolát, és a születésitrauma-csoporttól a reikin át a pszichodrámáig minden eszközzel azon volt, hogy szembenézzen önmagával és a múltjával. Időközben egy cisztaműtét következtében el kellett távolítani az egyik petevezetékét, néhány évvel később pedig méhen kívüli terhesség miatt a másikat is.
| Bíró Rita |
– Akkor esett le, hogy a testi ellenállásommal még mindig önmagamat büntetem, amikor a férjem előtti komoly kapcsolatommal a lombikprogramba belekezdtünk. Egy sikeres beültetésem volt, de az a baba a kilencedik héten elhalt. Épp a születésnapomon került sor a „műszeres befejezésre”. A hormonkezelések miatt pedig a korábban is meglévő miómám drasztikusan nőni kezdett. Annyira, hogy az orvosom egyszer csak nem vállalta a további beültetést, de a miómaműtétet sem, mert a mióma annyira rosszul helyezkedett el, hogy a műtétre rámehetett volna a méhem is.
Közben viszont szép lassan tisztulni kezdett a kép. Még az előző párom biztatására nyitottam meg azt az életmódstúdiót, amely azóta is kitölti az életemet. A tanulmányaim, a munkatapasztalataim és az önismeretben bejárt utam mind egyfelé mutattak. Olyan embereken szeretnék a beszélgetés eszközével segíteni, akik elakadtak önmaguk elfogadásában. Az úgynevezett „belső gyermek” gyógyításában igazán komoly sikereket értem, értünk el. Működik egy nőitestkép-elfogadó csoportom, és most – végre! – indítok egy meddőségi problémákkal szembenéző csoportot is. Azt szeretném, ha lenne egy kuckó, ahol őszintén és kendőzetlenül tudnánk beszélgetni egymással mindarról, ami a meddőségi kezelés során felmerül bennünk: a kezeléssel járó nehézségektől a mélyben megbúvó lelki gubancokig.
A stúdióm beindítása után két évvel megkeresett egy régi általános iskolai osztálytársam (az első szerelmem) az Iwiwen. Annak idején összesen két évig voltunk osztálytársak, de a közös osztályképen – ma is megvan! – már hétévesen szépen köré rajzoltam egy szívet, hogy ő lesz majd a férjem. Kétszer is találkoztunk, harmadjára már azért, hogy bevalljuk egymásnak, mennyire erősen vonzódunk egymáshoz. Másfél éve volt az esküvőnk. Tudom és érzem, hogy ő a másik felem.
Ezzel egy időben járni kezdtem egy regressziós hipnózissal is foglalkozó reikimesterhez, aki pozitív energiákkal gyógyította a miómámat, közben pedig olyan belső utazásokat tettem, olyan mélységekben éltem és láttam át a múltamat, a nehézségeimet, mint addig soha. Amikor a nőgyógyászomhoz elmentem kontrollra, örömmel jelentette, hogy a miómám lecsökkent annyira, hogy műtéti úton most már biztonságos méretűre lehet „faragni”. És a műtét folyamán valóságos csoda történt: a lézerkés hatására az egész mióma kilökődött a méhfalból!
Biztos voltam benne, hogy most már sikerülni fog a lombik. Ezzel a biztos tudattal vetettem alá magam az általam már alaposan, a férjem által még egyáltalán nem ismert kezeléssorozatnak. De nem sikerült. Sem elsőre, sem másodszorra.
Talán az életünkben most meglévő, nagy erőt igénylő, megoldatlan probléma akadályoz abban, hogy teljesen be tudjak fogadni egy új életet, de hosszú idő óta először nem aggódom azon, hogy mi lesz, hogy lesz… Most pihenünk, és egy kicsit másfelé koncentrálunk, aztán újra belevágunk. Hiszem, hogy így vagy úgy, de lesz még nekünk gyerekünk. Ha már itt lesz, itt lesznek velünk, újra szívesen látlak egy teára, és elmesélem, hogyan érkeztek. Megígérem.
Linkek: