2007 nyarán trendi volt munkavédelmi szemüvegben kerékpározni. Nem követem ennyire a divatot, ezt is csak azért tudom, mert próbáltam rávenni az öcsémet, szerezzen nekem és emberemnek egyet, utána viszont annyira megváltozott az életünk, hogy ez az apró dolog a memóriámba égett.
A fél nyarat a Rómain töltöttük, és jól jött volna egy szemüveg, de nem is a nap, inkább az apró bogarak ellen. A vérbeli bringások munkavédelmi szemüveget hordtak, mi meg vérbeli bringások voltunk, legalábbis szerintünk. Bár én egyszer majdnem az árokba hajítottam a biciklit egy budai emelkedő felénél.
Botrányos a memóriám. Ha nem írom fel, akkor egyetlen dátumra sem emlékszem – a történelmi évszámoknál vért izzadtam az érettségiig –, a fiam születésnapjára is nagyon koncentrálni kell, akárcsak az apjáéra. Csak a saját születésnapomat tudom zsigeri lendületből, és az már csak a sors fintora, hogy a fiam születése után éppen az én születésnapom lett a legkevésbé fontos. (A gyerkőc nemsokára egyéves, és recepteket böngészek, hogy milyen tortát kapjon, mert olyan kell, amelyikből ő is, mi is tudunk enni.)
A 2007-es nyár és tél csak azért emlékezetes, mert arra a karácsonyra az öcsémtől bringásszemüveget kaptunk. Igen profi, cserélhető lencsével, mindenféle extra szűrővel. Az öcsém olyan lelkesen adta, hogy már az ajándékozása öröme öröm volt. Karácsonykor felbontottam a szemüveget, felpróbáltam, majd visszatettem a dobozába. Négy nappal később pozitív lett a terhességi tesztem, és azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy jó ideig nem ülök biciklire. Legfeljebb szobabiciklire. Azért már nem is gondoltam magunkat pechesnek, mert éppen akkor vettünk szobabringát, amikor teherbe estem. (Bizony, volt öröm meg teher, de a madonnás áldott állapotot nem nagyon nekem találták ki.)
Napra pontosan 578 napot kellett várnom, hogy bringázáshoz a biciklisszemüvegemet fel tudjam venni. Újonnan került elő a gyári csomagolásból, még a címkék is megvoltak.
Történt ugyanis, hogy a fiunk tizenegy hónapos lett, nekem meg állandó mehetnékem van, világot látni, ez a fixa ideám, ezért a gyereket az apja kistafírungolta egy kerékpáros-gyereküléssel és egy kerékpárossisakkal. És ha már ott jártunk, akkor megnéztem a leárazott gyerekruhákat is, mániákus gyerekruha-vásárló lettem, minden akciós gyerekruhát végig kell néznem. Véletlenül találtam egy nadrágot, tizenkét–tizennyolc hónapos gyerekeknek, amit nem lehetett otthagyni.
Zsombor az első főpróbán, azaz az üzletben egészen jól bírta a fején a sisakot. Meg sem próbálta levenni. No, mi – botor szülők – azonnal vérmes reményeket kezdtünk táplálni: bringára született ez a gyerek. Lendületünk egészen a második főpróbáig tartott. Itthon megint a gyerek fejére tettük a sisakot, a nyughatatlan gyermek azonban mindent megtett, hogy megszabaduljon az „izétől”. Még mérgesen kiabált is, de ez sem a szülőket, sem a sisakot nem hatotta meg.
| Az apja, szigorúan elméletben, kioktatta a búzasör fogyasztásának szabályairól |
A férjem leszedte a bringámról a kétéves pókhálót, saját kerékpárjára meg felszerelte a gyerekülést.
Heves szívdobogással indultunk el. A gyerek nem is tudta, de döntött. A tét az volt, hogy az elkövetkező évek biciklisszezonjait bringán vagy szobában kuksolva töltjük.
Gyerekkel biciklizni egészen más, mint édes kettesben, és erről nem is az a plusz tizenöt kiló tehet. (No, most nem a súlyfeleslegemre, hanem a gyerek plusz gyerekülés súlyára gondoltam.)
Régen az ilyen kellemes nyári napokon későn keltünk, majd hosszan kávéztunk, kora délután elindultunk hekkezni a Rómaira vagy valamerre a világba, és ettünk, amit találtunk.
Zsomborral a bringázás megtervezettebb, ugyanis nem lehet akármikor indulni. Figyelni kell az alvási és evési időket, valamint a nap állását, mert hiába enyhült a kánikula, azért mégiscsak nyár van. Lenyomtam egy kiborulást a „nincs egy gönce sem a gyereknek” témakörben, mert nem tudtam, hogy mit adjak rá, hiszen sütött a nap, a lehető legkevesebb szabad testfelület lógjon ki a ruha alól, fújt a szél, csak hogy nehezebb dolgom legyen, és a nem túl meleg, de kedvenc ruhák éppen a szennyesben a várakoztak egy jobb sorsra.
A férjem borotválkozással együtt tizenöt perc alatt menetkész volt, nekem éppen a duplája kellett. Szerinte lassú vagyok, szerintem iszonyú gyors. Mert a gyerek felöltöztetése után bepakoltam még: innivalót, ennivalót – valahol majd uzsonnáznia kell –, partedlit, műanyag kiskanalat, váltás ruhát, meleg ruhát (hátha lehűl a levegő), pelenkázáshoz cuccokat, sapkát, játékokat és gyerekkönyvet. Természetesen a sisak alá köthető könnyű kis pamutkendő nem szerepelt a készleteim között, viszont a jövő héten muszáj egyet szereznem.
A biciklire úgy pattantam fel, mintha egy hete szálltam volna le, még a váltókkal sem bénáztam. Estére, mint minden tavasszal az első bringázás alkalmával, megfájdult a nemes testrészem, és éreztem a lábaimat, de szeretem ezt a fáradtságot. Érzem, hogy élek. Látnivaló meg akadt bőven, hiszen két éve nem jártam az Árpád hídon túl. Szerencsére az esernyős szobrok ugyanolyanok, mint régen, megunhatatlanok, de az a Zsiguli mintha két éve is ott állt volna. A vasúti összekötő híd azonban egészen megváltozott. Felújították. Szép zöld lett. A dzsumbujdát kiirtották, újak a lámpák, és a hídszakaszon új az aszfalt is. A két hídrész között azonban az út a régi repedésekkel várt.
Zsombor határozottan élvezte a biciklizést. Neki minden újdonság volt, amit jól meg kellett figyelnie. Amikor mellé tekertem, akkor a bringámat nézte, amikor mögöttük voltam – na, az nagyon jó érzés, amikor a szeretett férfi és a szerelemből született gyerek ott megy előttem –, csak azt láttam, hogy forog a feje, és mutogat az ujjával.
Zsombornak a Római is tetszett. Az apja, szigorúan elméletben, kioktatta a búzasör fogyasztásának szabályairól – hiába, nem lehet elég korán kezdeni –, látott kutyát, lila lufit, sok biciklit és sok embert. Volt nagy boldogság.
Akadt feszültség is. Nem készültünk fel a délutáni alvásra, arra gondoltam, hogy délelőtt nagyon sokat aludt, talán nem is akar aludni ennyi izgalom közepette, és ez így is volt egészen sokáig, ám egyszer csak lecsapott az álommanó, és a fiunk elaludt. Nem volt az a zökkenő vagy zaj, ami megriasztotta volna édes álmát. Nekünk azonban ez a tizenöt perc volt a legnehezebb. A gyerek feje ugyanis előre akart bukni. Az apja hiába próbálta tartani, akkor is nyeklett-nyaklott. Végül macgyveres megoldást találtunk: partedlivel fixáltuk a sisakot, azonban korántsem volt tökéletes megoldás. (Akinek van jó ötlete, hogy hogyan aludhat a gyerek kényelmesen a biciklis-gyerekülésben, kérem, ossza meg velünk, mennénk még nagyobb túrákra is.) Szerencsére tizenöt perc „kiadós” alvás után a Fül felébredt, mi folytattuk az utat haza, itthon vacsorázott, majd követelte a kiságyat.