Gólyavárók: Harmadjára hármas ikrek

– A párommal négy éve ismerkedtem meg, ő is, én is egy válás után voltunk – kezd a történetbe Bernadett. – Ő a kapcsolatunk elején elmondta, hogy el van kötve, mivel Angliában (ahonnan ő származik) a férfiak igen gyakran sterilizációs műtéttel kímélik meg a nőket a védekezéstől.

Amikor komolyabbra fordult a kapcsolatunk, körbejártuk – akkor még elméletben – annak a lehetőségét, hogy ennek ellenére lehet-e gyermekünk. 2004 elején bejelentkeztünk a Budai Meddőségi Centrumba. Itt az első konzultáción elmondták a lehetőségeinket: milyen vizsgálatok kellenek ahhoz, hogy elkezdhessük a programot. A vizsgálatok során a BMC andrológus orvosa elmondta, hogy herebiopsziával nyerhetünk „anyagot” a páromtól, ami nem valami kellemes beavatkozás. A páromnak időre volt szüksége, hogy átgondolja, így is vállalja-e.

Első próba – kiborulás, sírás

2004 májusára minden szükséges kivizsgáláson átestünk. Nálam mindent rendben találtak, így 2004 júniusában sor került a párom műtétjére. A műtétet követően a spermiumokat lefagyasztották, és júliusban megkezdődött az én első hormonkezelésem. Hosszú kezelést (protokollt) kaptam, ez körülbelül egy hónapot vett igénybe. Túlságosan is jól reagáltam a hormonokra, ezért az egészségem érdekében majdnem leállították a programot, de erre végül szerencsére nem került sor, és megtörtént a petesejtek leszívása. Csak három használható petesejtem lett, ami nem volt túl biztató. A beültetés nyolcadik napján pozitívat teszteltem, majd elmentünk nyaralni Franciaországba (az utat már korábban megszerveztünk, és sajnos nem tudtuk lemondani).

A nyaralás alatt mindig pozitívat teszteltem, de egyre halványabbat. Végül elmentem kint egy vérvételre, és kimutatták, hogy elhalt a terhességem. Amikor megtudtam az eredményt, nagyon kiborultam, minden bútorba belerúgtam a szobában, és sírtam. Aztán másnapra összeszedtem magam, és megpróbáltam legalább a nyaralást élvezni, ha már nem vagyok terhes.

Második próba – a sport segített

Mikor hazajöttünk, minél előbb neki akartam rugaszkodni a következő kezelésnek. Szeptember végén, már rövid protokollal kezdődött a stimulációm, amely nagyjából két hetet vett igénybe. Megint magas volt a hormonszintem, de a leállítást megint megúsztam. Harminc petesejtet szívtak le, ebből tizenkettő volt használható. Négy petesejtet lefagyasztottak, nyolc petesejtet pedig megtermékenyítettek. Másnap telefonáltam, és közölték, hogy rossz hírük van: valójában csak egy termékenyült meg, mivel a fagyasztott spermiumok nem mozogtak, így csupán egy embriónk lett. A négy fagyasztott petesejtet is felengedték, de azok sem termékenyültek meg, mivel a spermák már nem voltak életképesek. Így egy embriót kaptam vissza október elején. A tizedik napon halvány pozitívat teszteltem, de belül éreztem, hogy nem fog sikerülni. Sajnos igazam lett, de az orvosom biztatott, hogy ne adjam fel, és ez erőt adott.

A párom viszont nagyon kiborult, és magát okolta. Én már nem sírtam, hanem elrohantam edzeni az edzőterembe, hogy kieresszem a feszültséget valahol. A sport sokat segített: feldolgoztam vele a kudarcot, és könnyebben továbbléptem.

Harmadik próba – háromból négy!

Orvosom tanácsára csak 2005 januárjában kezdtünk újabb kezelésbe.

Mivel a fagyasztott sperma elfogyott, új műtétre volt szükség. Elhatároztuk, hogy friss anyagból indulunk, így a páromat aznap műtötték meg, amikor nekem volt a punkcióm. Most nagyon kevés hormont kaptam, és csak három petesejtem lett: ettől teljesen elkeseredtem.

A párom eredménye viszont jó lett, még mozgó spermát is találtak. Másnap felhívtam a kórházat, és közölték, hogy háromból három megtermékenyült, aminek borzasztóan örültünk. Mindet beültették, és hazajöttem. Már nem hittem, és nem is reménykedtem, csak otthon lézengtem. Az első három-négy napot nagyjából fekvéssel töltöttem, ami különösen nehezemre esett.

A hetedik napon vettem tesztet, és pozitív lett, majd a nyolcadik napon megint teszteltem, és a csík erősebb lett. Azonban okulva az előző két esetből úgy döntöttem, hogy majd csak akkor hiszem el, ha az orvosom is ezt mondja. Annyira ideges voltam a hétfői vérvételen, hogy idegesebb már nem is lehettem volna, de az orvosom jó híreket közölt: valószínűleg ikerterhes vagyok. Egy hét múlva ultrahangon ikreket láttak két petezsákban, és alul ott volt a harmadik embrió is megtapadva, sőt az alsó szét is osztódott, így összesen négyen voltak. A szétosztódott embriók nagyon kicsik voltak, nem adtak nekik sok esélyt, viszont a következő ultrahangra behozták a lemaradást. Megbeszéltük az orvosommal, hogy még várunk, hogyan alakulnak a dolgok, és majd utána beszélünk esetleges redukcióról, a hetedik-nyolcadik hét környékén.

Remény és félelem

A hatodik héten rosszul lettem, a párom bevitt a kórházba, mert iszonyatos hasi fájdalmaim voltak, nem tudtam beszélni a fájdalomtól. Azt hittem, vetélés, de vártunk még egy keveset, és szerencsére abbamaradt a fájás. Egy hét után hazaengedtek, a babákkal minden rendben volt. A hetedik hétre azonban eltűnt egy embrió: felszívódott, valószínűleg nem volt életképes. Így maradt egy petezsákban egy embrió, a másikban meg kettő (egypetéjű ikrek). A tizenkettedik hét után az orvosom átadott a Schöpf-Merei-kórházba, ahol szintén egy kiváló orvos kezeibe kerültem. A tizenharmadik héten a genetikai ultrahangon sajnos kimutatták, hogy az egypetéjű ikreimből az egyiknek a köldökgyűrűje nem záródott be, kint maradtak a belei és a mája, így ezek kívül fognak fejlődni a köldökzsinórban. Nagyon kiborultam, két hétig senkivel nem akartam beszélni, és elegem volt mindenkiből, aki tapintatlanul kérdezget, meg abból, hogy újra és újra el kell mondanom, hogy mi a baja a babámnak, és közben igazából néhányan azt sem tudták, miről beszélek.

Az új orvosom a tizenhetedik héten vett magzatvizet, ez alapján megnyugtattak, hogy kihordhatom a babákat, és a beteg babát a szülést követően próbálják majd megoperálni, ha lehet. Ha nem lehet, sajnos angyalka lesz belőle, de mi ne adjuk fel a reményt!

Koraszülés, babaműtét

2005 júliusától, a huszonhatodik héttől be kellett feküdnöm a kórházba, és úgy éreztem, meg fogok őrülni, mire bent letelik az idő, de aztán valahogy mégiscsak múltak a hetek. Közben gyöngy nyakláncokat fűzögettem mindenkinek, kiolvastam egy halom regényt. A huszonkilencedik héttől egyre rosszabbul bírta a szervezetem az egész terhességet, a vérnyomásom a nagy melegben gyógyszerekkel is 140-170 körül volt, és toxémia miatt naponta nézték a vizeletemet is. A vesém már nem nagyon tudott mit kezdeni a sok vízzel, ezért a végére elértem a 104 kilót!

Végül az orvosom a rossz egészségi állapotom miatt, a babák érdekeit szem előtt tartva a harminckettedik héten a császár mellett döntött. Altatásos császár volt, mivel a vérnyomásom nem engedte volna az epidurálást.

Amikor felébredtem, megtudtam, hogy a beteg kislányomat azonnal átszállították a gyerekklinikákra, és meg is műtötték. A férjem és anyu mentek át hozzá, és az orvosok azt mondták nekik, hogy csupán 10-15% esélyt látnak az életben maradására, és ahogy fogalmaztak, „még optimisták voltak”.

Hosszú volt az út hazáig…

Hosszú napok következtek azzal a tudattal, hogy bármikor meghalhat szegényke. Gépeken volt, a hasára rávarrtak egy steril zacskót, és naponta nyomták vissza pici hasába a szerveket. Két hét múlva a vártnál korábban leesett a zacskó, ezért  sürgősségi műtétre volt szükség: a hasfalat bezárták, de a máját nem tudták visszahelyezni a hasfalba, így csak rávarrták a bőrt. Két hétig súlyos állapotban feküdt ott, több napig altatták a fájdalom miatt. Sok egyéb probléma is felmerült: agyi területet nem érintő kisebb agyvérzés, lépciszta, vesében porszemcsék a rengeteg gyógyszertől, nem záródott vissza teljesen a kis vérkör és nagy vérkör közötti vezeték a szívnél a koraszülés miatt, és a tüdeje sem fejlődött ki teljesen.

A kisfiam pedig, mire megszületett, már belekakilt a magzatvízbe, amely zöld színű volt. Ha nem veszik ki, pár napot élt volna már csak, úgyhogy hálát adtam az orvosomnak, aki odafigyelt, és nem várt tovább. A kisfiamnak légmelle lett, de pár hét után az intenzív osztályról átkerülhetett a sima koraszülöttosztályra a másik lányomhoz, akinek szerencsére semmi baja sem volt. Több hétig voltam bent még velük a kórházban, aztán a két nagyobb babával hazajöhettem, de Brooke, a beteg kislányom maradt a klinikákon, majd amikor jobban lett, visszavitték a kórházba, ahol szültem.

Így a délelőttjeimet bent töltöttem Brooke-kal, a délutánjaimat pedig otthon, a másik kettővel.

Brooke-on tavaly áprilisban végrehajtották a záróműtétet, amely iszonyatos fájdalmakkal járt, a máját visszahelyezték, és a hasfalát függőleges irányban tudták zárni. A gyermekklinikának köszönhetjük az életét, és annak a sok orvosnak, aki segített abban, hogy a műtét sikerrel járjon.

Jelenleg Angliában élünk, most már négyévesek lesznek a gyerekek. Brooke-ra meg vár egy műtét, nem tudjuk, mikor, de reméljük, ez már csak plasztika lesz. Jól van, de az etetése és a hasa azóta is külön odafigyelést igényel. 

Szabadidőnkben meddő párokat segítünk a „Támogatást születendő gyermekeinkért” alapítványunkkal, melyet a www.lombikbaba.elektroblue.hu oldalon találhatnak meg.