Anya lettem! – Anyapróbáló szúnyogok és játszóterek

 
Ugyanolyan intenzíven, mint egy orgazmus, de nem életet ad, hanem mindent elszív. A félelem járt elöl, utána a pánik, a kétségbeesést én állítottam meg, különben elvesztettem volna az ép eszemet. Soha életemben nem féltem úgy, mint abban a pillanatban, amikor rájöttem, akár komoly baja is lehet a gyerekemnek. Mert mi ez ott a fején? És hogyan lett ott? Reggel még nem volt ott. Délelőtt nem esett el, nem ütötte meg magát. Játszott egyedül is, de a fél szemem mindig rajta volt. Csak nem a tojás, amelyet a lecsóval együtt megevett? Nem, ez hülyeség. Ez nem tojás. A szúnyogcsípéstől nőhet a fejére valami. Összefügg, vagy véletlen egybeesés. Mert azok a rohadt szúnyogok őszre aktivizálták magukat. Pedig már régen alulról kellene szagolniuk a száraz leveleket. Fül kibír mindent, csak a szúnyogcsípést viseli nehezen. Nem is a viszketés a legrosszabb, hanem azok a hatalmas piros foltok, amelyek a csípés után megjelennek rajta. Természetesen a kezén és az arcán, mert csak az lóg ki a hálózsákból.

Tudtam, éreztem, hogy fel kellene kelnem, és le kellene gyilkolnom azt a szúnyogot, amely tegnap este a bal fülem mellett nyüszített. Jól fültövön vágtam magam, megszűnt a szúnyoghang, és visszaaludtam. Igazából fel sem ébredtem, félálomban csapkodtam magam.

Fel kellett volna kelnem, és akkor nem lenne négy szúnyogcsípés a gyereken. Most akkor ügyeletre rohanjak, vagy szúnyogriasztót venni? Bezzeg az apja már fél éve nem szerelte fel a csinos baldachint, amely megvédte volna a szúnyogoktól is. Jó-jó, hogy Fül valószínűleg már letépte volna a baldachint, nem szándékosan, csak véletlen kapaszkodásból kifolyólag, de ez most nem számít.

Nem, nincs láza. Fél órával ezelőtt se volt.

Megyünk az ügyeletre, döntöm el, de előtte felhívom az anyósomat, aki gyerekügyekben mértékadó. Kérdezget. Mekkora a dudor? Nagy. Óriási. Hatalmas. Tulajdonképpen mogyorónyi, de azon a kicsi fejen sokkal nagyobb, mint – mondjuk – az én fejemen. És a piros pöttyök… egyre többet találok. A kézfején és az arcán kívül a tarkójánál és a tenyerénél. Úristen, ez most valami rejtélyes betegség vagy egy elvetemült vérszívó műve. Kullancs? Nem, nem láttam benne. Vagy csak nem vettem észre? A gyerek jól van. Miközben én heves szívdobogástól ideges hangon telefonálok, a fiam az apjával játszik. Kacag. Kiabál. Mosolyog. Nem tűnik betegnek. Étvágya is van, kedve is, a délutáni alvást pedig ellébecolta, szóval egy kicsit fáradt, de ennyi.

Nem, nem megyünk az ügyeletre, döntöm el, és ebben a döntésben megerősít az apja is, aki szerint a gyereknek semmi gondja, csak nem szereti a vegykezelt, szárnyas vérszívókat.

A púp ellenére, ma is, szokásunkhoz híven játszótéren voltunk. A homokozóban. Gondoltam, ott gyorsabban javul a gyerek. A homok iránt egészen csekély érdeklődést mutat ugyan a fiam, de a homokozóban előforduló gyerekek annál inkább tetszenek neki. Főleg a lányok. Fruzsi a múltkor közölte vele, hogy ő a piros gyöngyöt szereti, én rendes, gondos anyaként azonnal megjegyeztem, de otthon azért közöltem a fiammal: a nőügyeit egyedül kell rendeznie, abba én nem szólok bele. Sajnos, nem ragaszkodhattam álláspontomhoz, mert másnap Dorina egyszerűen a fiamnak támadt. Minden előzmény nélkül. Álltunk a csúszdánál, Zsombor hatalmas mosollyal figyelte a többieket, amikor Dorina odarohant, és elkezdte rázni. Zsombort megmentettem, és nem igazán tudtam mit mondani Dorina anyukájának bocsánatkérésére. Mert az én fiamat ne bántsa semmilyen nőszemély, akárhány éves is, de persze ő is valakinek a szeme fénye… Aztán jött Léna. Sütött Zsominak kakaós csigát, és visszamosolygott. Kerek lett a világ.

Hihetetlen látni, hogy Zsombor milyen kedvesen és nyugodtan szemléli a világot. Ha bizonytalan, kicsit közelebb húzódik hozzám, de ez nem tart tovább egy-két másodpercnél, és már indul is felfedezni a világot.

Végre reggel.

Egykor feküdtem. Előtte ezerszer néztem meg Zsombort álmában, nehogy belázasodjon. Egyszer felsírt. Majdnem szívszélhűdést kaptam, de kiderült: felébredt, belegabalyodott a hálózsákba, és egészen kényelmetlen testhelyzetbe került. Kiszabadítottam. Ő magához ölelte a nyulat – igen, a szeretet áramlik a világban –, majd aludt tovább.

A történelem ismétli önmagát. Félálomban megint egy szúnyog repdesett a fülemnél – egész nyáron nem volt ennyi szúnyog, mint most, szeretnék reklamálni az illetékesnek –, de most nem voltam rest, üldözőbe vettem, és a férjem személyében erősítést is hívtam. Átnéztük a szoba minden szegletét, és – buddhista beütésem ellenére – szúnyogmentesítettünk.

Reggel Fül, szokása szerint, már fent volt, amikor felriadtam, és a szobájába rohantam. Mosolygott. Azonnal ellenőriztem az összes piros foltot. A fene egye meg, mind megvolt. Még a fején a piros púp is. Viszont most jól látszott rajta, ez is csípés.

Sajnálom, a szúnyogokkal nincs kiegyezés.