Anya lettem! – Jár a baba, jár

Tudom, minden anya átéli, de én alig bírom ésszel és szívvel követni, hogy a gyermekem már nem baba. Nagy kamu a dal, hogy „jár a baba, jár”. Való igaz, hogy jár, önállóan és kapaszkodás nélkül, de már nem baba. Valószínűleg éjszaka – alvás közben – kisfiúvá cseperedett. Az egy év alatt végre belerázódtam, hogy mindenben szüksége van rám, ő szabályozza és irányítja a napi ritmusomat, és amikor már feloldódtam ebben az édes rabszolgaságban, a fiam elkezdett távolodni. Most értem csak, milyen nehéz feladat egy anyának nem rátelepednie a gyerekére. Mert a gyerek függetlenségre vágyik – már most –, de közben igényt is tart az anya közelségére. Mert „anya, hagyj, hagyj menni”, de „anya, legyél ott, ha éppen szükségem van rád”. Totális érzelmi tornádó: adom az egész szívemet, feltétel és gondolkodás nélkül, de a gyerekem a létéből fakadó önzőséggel beteszi a dömperbe, és boldogan tologatja. Legszívesebben ott lennénk a nyakában, a saját életem helyett az övében oldódnék fel, de nem lehet, tudom ésszel, a szívem meg úgy verdes a műanyag dömper sárga billencsében, mint tudathasadásos madár, amely a kalitkából a szabadba, a szabadból a kalitkába vágyik.

Esténként, elalvás előtt egyre többször imádkozom. Azok az imák jutnak eszembe, amelyeket kislány koromban nagymamám tanított. Nem kérésekkel bombázom az eget, kell a fenének egy új szoknya, hanem hálát mondok, és azért könyörgök, hogy a józan eszem sohase veszítsem el. Reggel pedig döbbenettel nézek a tükörbe, keresem az arcomon a ráncokat, mert a lelkem éveket öregszik egy-egy hét alatt. Teher alatt nő a pálma… Mindeközben átjár a patetikus anyaság, az anyaság fontossága és érzelmi zűrzavara: érzékenyebb és keményebb vagyok, mint valaha.

Nem védhetem anyaoroszlánként a fiam, amikor az apja éppen a korlátokat állít neki, és éppen férfiasan elbeszélgetnek az élet kisebb-nagyobb dolgairól, amelyek között olyan csip-csup dolgok is szerepet kapnak, mint a „sütőhöz nem nyúlunk, soha, semmikor”, hogy a „konnektorba sem nyomjuk azokat az édes kis ujjakat”, és a „számítógép kábeleit sem rágcsáljuk”. Nem – és kész. Akkor sem. Sohasem. És bár én látom rajta, mármint a fiamon, hogy ő csak a világ felfedezésével volt elfoglalva, a fejében nem volt a rosszaság gondolata, egyszerűen csak belesodródott ebbe a helyzetbe, nem állhatok életem két férfija közé, hogy „felfogjam” a szigorúságot. Arra is tudatosan figyelek, hogy a gyerek előtt mindig egy álláspontot képviseljek az apjával, és a nevelési elveket közösen dolgozzuk ki, amikor a gyerek alszik, és van időnk érveket felsorolni, elméleteket megbeszélni.

Azonban az igazsághoz tartozik, hogy Fül nagyon rendes gyerek. Egyre jobban tudja, hogy mit szabad, mit nem szabad, élvezi a korlátokon belüli teret, és csak néha méri össze magát a korláttal, és próbálja átlépni. Most úgy látom, tudományos munkatárs vagy rockzenész lesz belőle. Persze egyre többször kapom huncutságon a gyereket. (Már hallom is, hogy az apja apai hangon dörgi: „Egy fenét huncutság, az már rosszaság.” De mit tegyek, az anyai szív mindig „enyhébb”…) Mióta bejöttek a hidegek, a homokozó kiesett a délutáni programból, de azért a lakásban is akad föld – igaz, cserépben –, amellyel gyászkörmöket lehet gyártani. És egyszerre akarom megzabálni, és szíjat hasítani a hátából, amikor elbújik a ruhaszárító mögé, és alaposan tanulmányozza a virágföld összetételét. Tudom, hogy tudja, tilosban jár, de azért megpróbál úgy tenni, mintha egészen véletlenül lenne piszkos a keze, és tulajdonképpen a virágföld támadta meg őt, ő csak védekezett, és hát így lett koszos. Néz rám a nagy szemeivel – barna szemeivel, hogy egészen pontos legyek –, és én az első pillanatban elgyengülök, azonban nem veszem be a maszlagot.

Hiába csak 14 hónapos, babaságának kerek vonásai eltűntek, megjelent arcának és személyiségének jól látható karaktere. Már nem sír a zongora vagy a klarinét hangjára, inkább visszadúdolja a dallamot.

Persze a szeretetét is érzem. Gyakran bevackolja magát az ölembe egy könyvvel, ami felhívás versolvasásra. Csodás érzés, hogy belefúrom az orrom a puha hajába, és én, akit ugyanaz a kíváncsiság hajt a világ felfedezésére, mint a fiamat, a világ végéig tudnék üldögélni ebben a boldogságban. A minap Selmecbányára kirándultunk. Selmecbányáról azt kell tudni, hogy ott az utcák vagy emelkednek, vagy lejtenek. Más nincs. Az apró, totyogó gyermeknek igen jó erőnléti edzés a városban sétálni. Zsombor hamar el is fáradt, cserébe az autóban aludt. (Most először lépte át az országhatárt egyébként.) Itthon boldog és betűéhes mosollyal vetette magát a könyvei közé, és nem tartott igényt a szülői társaságra. A vacsoráig levegőnek nézett, és csak az könnyítette meg ezt az érzést, hogy nemcsak engem, de az apját is megelőzték a könyvek. Szerencsére kutyánk nincs, mert akkor a dobogóért is teperni kellene.

Zsombor betöltötte a 14. hónapot, és elkezdett magabiztosan járni. Rájött, hogy gyalogolni jobb, mint mászni. Persze eddig is közlekedett a kanapé mentén, vagy ha fogtuk a kezét, de most megkapaszkodik az egyik nyúlban – bizony, a nyulak élete sem könnyű felénk, nagy a konkurencia –, és totyog. Jobb, bal, egyik láb, másik láb, és már kint van a konyhában, vagy odament az asztalhoz. Fejébe vesz valamit, és megy. Lemászik az ölemből, és megy a székhez, a nagyihoz, a távirányítóhoz. Nem kéri tőlem, hogy segítem megszerezni az akármit, megy, és megszerzi. Pont. Én meg a partvonalról figyelem őt.