Most már teljesen biztos, hogy én nem vagyok a „ránéznek, és teherbe esik” típusú nő. Három hónap telt el azóta, hogy kimondtuk, nem csak lóg a levegőben, mint üres szobában a villanykörte, hogy jöhet a második gyerek. A doktor nem volt felhőtlenül boldog a tervtől. Szerinte akad gubanc a szervezetemben még elég, bizonyítékként mondott mindenféle latin kifejezést. Meghallgattam, magamban legyintettem. Ha jönni akar a gyerek, jön. Kivárom. Egyébként is szerencsés vagyok, hogy van nekem Zsombor, ha lesz még több gyerek, nagyon jó, de ha nem, akkor is sokkal jobban állok, mint amikor azt a diagnózist kaptam, hogy „átmenetileg meddő” vagyok.
Már-már súroltam a taoista mesterek bölcsességét… Meg is lepődtem magamon. Az „úton” viszont nem lehet rutinból végigmenni. Főleg úgy, hogy eddigi tapasztalataimat rutinnak nevezni erős túlzás.
Először a beavatottak kezdték kérdezgetni, hogy állunk. „Köszönöm, jól, az elmúlt két hétben sem lettem terhes, vagy legalábbis még nem tudok róla.” Magamban mindig ilyen jó, csípős válaszokat találok ki, általában a kérdés után két-három nappal, éles helyzetben azonban csak magamba zárkózom, és nagy zavaromban egy „nem, dehogy” hagyja el a számat.
Azonban itt és most ünnepélyesen bejelentem, hogy – dacolva mindenféle félelemmel és babonával – a következő pozitív terhességi tesztről azonnal beszámolok. Csak ne legyen nemzeti összefogás és drukkolás célja a teherbe esésem. Megoldjuk mi a paplan alatt vagy fölött… A gyerek meg, remélem, megkapta a gondolatpostát, hogy várom, várjuk, jöjjön.
Mindezek mellett Piri néni is megtréfált. Késett két hetet. Nézegettem a mellem, az egyik percben azt éreztem, kifolynak a melltartóból, utána viszont lötyögtek a melltartóban, kérdezgettem az uram, hogy szerinte nőttek-e – mert a „múltkor is így bukott le a terhesség –, de ő csak annyit dünnyögött, „hm, jók”. Végül (megint) elfelejtettem az összes fogadalmam, és rohantam terhességi tesztet venni. Oké, a rohanás erős túlzás, éppen arra jártam, véletlenül éppen volt egy kuponom, amellyel olcsóbban lehetett terhességi tesztet venni. Vettem.
Büntetésem nem maradt el. Piri néni éppen csengetett, amikor működésbe hoztam a tesztet.
Férjem tett egy megjegyzést az elmeállapotomra, arra, hogy mennyire nyugodt, kiegyensúlyozott és taoista vagyok, és hogy valóban egyáltalán nem pörgök rá a gyerekkérdésre. Hangjában volt némi gúny.
Napokig kísértett a negatív teszt. Mintha az egyetlen pozitív terhesség teszt, amelyet életemben láttam, csak véletlen lenne. Szerencsére mély és sötét gondolatokra nincs időm, Zsombor hozza a formáját.
Tulajdonképpen én mindenre felkészültem lelkileg, ami egy fiús anyukával történhet. A férjem elmesélte a gyerekkori csínytevéseit: a szekrényre mászást, a kézilabdával ledobott csillárt, az elpancsolt, méregdrága kozmetikumokat és a zugolvasás miatt felgyújtott paplant. Tehát felkészültem arra, hogy a fiam fel fog mászni a szekrényre, és jönnek a lányok. Nincs ezzel semmi baj, mert ez az élet rendje, de míg ilyen nagyszerűen ismerem az elméletet, a megtapasztalás egészen más. Ráadásul arra egyáltalán nem készültem fel, hogy 15 hónapos korában a fiamat a szekrény tetején látom, és lelkesen fut a csajok után. Szó szerint.
A Szent István parkban sétáltunk, azaz Fül rohant az orra után, én pedig hű fegyver- és babakocsi-hordozóként követtem. Alaposan tanulmányozta a hintatartó oszlopokat, a kerítést, a faleveleket és a kavicsokat, a sövényt, és éppen a szökőkút felé vette az irányt, amikor egy csapat fiatal lány – már bőven benn az iskoláskorban – elszaladt mellettünk. Zsombornak több se kellett. Fütyült a korkülönbségre, rám és apró termetére, szaladt a lányok után.
Én meg álltam ott leforrázottan.
A fiam semmi hajlandóságot nem mutatott a megállásra és a visszafordulásra, szaladt a lányok után, majd széles mosollyal odasomfordált hozzájuk, és addig-addig mosolygott, amíg el nem kezdtek vele foglalkozni.
Pár pillanattal később már a lányok ölében ült, akik nagy lelkesen udvaroltak neki.
Barátnőmnek lendületes anyai felháborodással meséltem fiam hűtlenségét, de ő csak annyit mondott, hogy „nincs ebben nagy meglepetés, kiütött rajta az apja meg az anyja vére”.
Azóta sokszor eszembe jut a régi bölcsesség, amely szerint a fiú az anyának nagy szerelem, a lány viszont örök barátság.
Tehát nagy alkudozásba kezdtem az univerzummal. Ha már csak egy gyerekem lehet, akkor legyen lány, ha viszont kettő, akkor egy kisfiút és egy kislányt szeretnék még, de két lány miatt sem lesz harag, és ha kell, három fiúval (meg az apjukkal) is elboldogulok… Abban azonban biztos vagyok, hogyha Zsombornak születik egy húga, húga minden barátnőjének udvarol majd, és a csajok féltékenyen veszekednek majd a küszöbön.