Tisztelt Tanár Úr!
A 10 éves fiam miatt írok Önnek, aki nagyon magányos gyerek. Szeretne barátokat szerezni, de sikertelenül – nem is úgy viselkedik, hogy megkönnyítené a saját dolgát… Érzékeny és okos gyerek, de a többi kicsivel oviskora óta elutasító, hideg, sokszor lekezelő (nekem megfogalmazta véleményként, hogy magát többre tartja).
Próbáltam kicsit „beavatkozni”: meghívtunk valakit játszani, és jól érezte magát vele. Ám ha több gyerek jött, kívül rekedt a társaságon. Egyre félénkebb, tétovább. Sajnos unokatestvérei, szomszéd gyerekek nincsenek. Két kisebb testvére van, akiknek semmi efféle problémájuk nincs, nagy a korkülönbség. A nagyfiam is mondta már, szeretné, ha úgy szeretnék az emberek, a gyerekek, mint a kicsit…
Most költözés előtt állunk, teljes környezetváltozás, iskolaváltás (nem emiatt persze), hogyan tudnék segíteni neki?
Kérem, adjon tanácsot, ajánljon könyveket e témában!
Köszönöm!
| Te is kérdezhetsz az ismert gyermekpszichológustól. Dr. Ranschburg Jenőnek a www.ranschburg.hu oldalon írhatsz levelet! |
Kedves Levélíró!
Kétségtelen, hogy a fölényes, elutasító magatartás gyakran a félénkséget, a bátortalan szeretetvágyat leplezi. Elsőszülött gyerekeknél gyakran tapasztalunk ilyen viselkedést – a felnőttvilággal jól kijön, de a kortárskapcsolatai sikertelenek –, és ha a gyerek még érzékeny is, a beilleszkedés valóban komoly probléma lehet.
Leveléből úgy látom, mindent megtesz, amit ilyenkor egy szülő tehet: meghív gyerekeket az otthonába, megteremti a barátkozás feltételeit. Az igazság az, hogy vannak határok, amelyeken mi, szülők már nem léphetünk túl, nem cselekedhetünk a csemeténk helyett. Azt javaslom, az új iskolában is ugyanezt tegye: amikor tapasztalja, hogy kisfia szimpatizál egyik-másik osztálytársával, hívja meg (de ne többet!) az otthonukba. Biztosítsa a feltételeket ahhoz, hogy a gyerekek között barátság szövődjön.
Nagy a valószínűsége, hogy elsőszülött kisfia sohasem lesz a társaság közepe, de tapintatos szülői segítséggel – később már anélkül is – meg fogja találni azt az egy-két barátot, akik igazán fontosak a számára. Az ilyen típusú gyerekek ennél többre – harsányságra, nyüzsgésre – nem is tartanak igényt.
Nem akarom dobra verni, csak azért írom, mert kérdezte: a Szülők könyve című munkámban (Saxum, 2009) talál olyan fejezetet, amely ezzel a kérdéssel foglalkozik.