Anya lettem – Elhangzott az első szó

Myreille | 2010. Április 20.
Halk dobpergés, örömujjongás és tapsvihar: megvan az első szó. Üröm az örömben, hogy a fiamra szombat reggel negyed hatkor jött rá a dumálhatnék.

Két hete még ott tartottunk, hogy a gyerek stabilan nem beszél, csak mutogat, és hisztivel próbálja az akaratát érvényesíteni. Az utóbbit nem hagytuk, mert okos és következetes szülők próbálunk lenni. A beszédet viszont támogatjuk. Lelkesen, boldogan.

 

Megesett, hogy amikor a fiam rámutatott a kutya orrára, akkor az egész család szinte egyszerre mondta: „Orr.” A fiam pedig megtapsolta a sok ügyes embert, majd egy váratlan fordulattal visszaismételte. Nem volt tökéletes az „orr”, volt benne egy kis arisztokratikus há és valami morgás is, de négy pár fül hallotta, tehát a kísérlet érvényes.

Engem azonnal elkapott a lelkesedés, és lelki – szó szerint lelki – füleimmel már hallottam is, amint a fiam folyékonyan beszél, napról napra új szavakkal áll elő. De semmi! Zsombor nem kapkodós típus, ezt eddig is tudtam – és a lánynak is türelmesnek kell lennie, aki azt reméli, megkéri majd a kezét –, azt azonban nem sejtettem, hogy a következő szóra éppen hat napot kell várni. Pedig nem is volt új szó, csupán az „orr” ismétlése.

 

Hol vannak a szakközepes évek, amikor könnyedén keltem a kakasokkal, hogy a nulladik órára beérjek! Valószínűleg világéletemben vidéki lánynak fogom magam tartani, de az életritmusom tagadhatatlanul fővárosi. Későn fekszem, nehezen kelek, hiszen a második műszak, tulajdonképpen minden, amit az anyaság előtt nagyon szerettem csinálni, akkor kezdődik, amikor a fiam lefeküdt. Ez őt azonban cseppet sem zavarja, olykor egészen vad ötletekkel áll elő. Az egyik legkegyetlenebb a szombat hajnali ébresztés. Igaz, az elmúlt évben csupán másodszor vagy harmadszor kellett öt órakor kelnem, de minden alkalommal fájt. Utóbb is kettőkor feküdtem. Ahhoz pedig már öreg vagyok, hogy három óra alvás elég legyen.

 

A túlélés érdekében úgy döntöttem, hálózsákostul és nyulastul bepakolom a gyereket a franciaágy közepére, és alszunk, mint egy nagy, boldog család. Nem érdekel, hogy esetleg közénk szokik. Gyerekem mintegy tíz percig várakozott csendben, addig én aludni próbáltam, majd elunva a semmittevést, annyit mondott (figyelem, szó szerint idézem): „Orr.” Apró és picit nyálas ujjával megérintette az orrom, és semmi kétséget sem hagyott afelől, hogy van érdekesebb dolog az alvásnál. Nehéz reggeli ébredéseknél gyakran eszembe jut Feldmár András egyik gondolata, miszerint „a gyerekek mindig fel akarják ébreszteni a szüleiket, a szülők pedig mindig el akarják altatni a gyerekeiket”, és akkor elszégyellem magam, erőt veszek magamon, és csinálom a reggelit, öltöztetem a gyereket. No meg halálosan irigy vagyok a férjemre, akinek még jut másfél óra alvás. De amikor az orromhoz ért a nyálas ujjacska, vidáman ébredtem. Zabálnivaló kölykömet megcsikiztem, és felkeltünk.

 

A szombat fergetegesre sikerült. A virágládákat teleültettük árvácskákkal, és ez a királyi többes bizony azt jelenti, hogy én és a fiam. Zsombor ült a fürdőszobai fellépőn, helyeslően bólogatott és mutogatott, majd locsolt. Ugyanolyan elégedett volt a végeredménnyel, mint én, de este, lefekvéskor mélyen a szemébe néztem, és leszögeztem: „Nagyon jó volt a mai nap, nagyon ügyesen beszélsz, de a hajnali kelésből nem csinálunk rendszert.” Az apjával pedig azt közöltem ellentmondást nem tűrően, hogy vasárnap ő kel a gyerekhez, én lustálkodom.

Zsombor vasárnap fél nyolckor ébredt, amit a cinkos férfiösszetartás számlájára írtam.

Exit mobile version