Amikor unoka születik, egyúttal egy új szerep is körvonalazódik a kibővült családban: a nagyszülőé, aki ismét megélheti, hogy személye fontossá válik.
A nagyi végre úgy érezheti: nem csak hogy szükség van rá, de életbölcsessége, tapasztalatai segítségére lehetnek a szárnypróbálgató fiatal szülőknek. Az unokáról nem is beszélve.
Ha a nagyszülőkre gondolunk, sokunknak az engedékenység jut eszébe. Ebben valóban van némi igazság, hiszen az unoka-nagyszülő kapcsolat nincs feltétlenül megnehezítve a mindennapos nevelési konfliktusokkal.
A nagymamánál lehet nassolni az ágyban, vagy mezítláb rohangálni az udvaron. A nagyszülő nem szekírozza folyton az unokát, nem figyelmezteti újra és újra a feladataira, és nem telepszik rá túl féltő gondoskodással. Ez már egy felszabadultabb kapcsolat, amiben a nagyszülők szokatlan viselkedést is felvehetnek. Ilyenkor megdöbbenve látjuk, hogy édesapánk nagypapaként lelkesen tűri, hogy legyőzzék a párnacsatában, édesanyánk pedig kitörő örömmel alakul át hercegnői paripává, miközben hátfájásáról is megfeledkezik.
„Mi elrontjuk, ti pedig helyrehozzátok”- szokták viccelődve mondani a nagyszülők gyermekeiknek, és ez bizonyos keretek közt természetes is. A nagyszülők mindig egy kicsit többet engednek meg az unokáknak, náluk igenis belefér a találkozásokba némi kényeztetés, amit a hétköznapok otthon nem tesznek lehetővé.
Fontos azonban, hogy a nagyszülők nevelési elvei ne kerüljenek szöges ellentétbe a szülők elképzeléseivel, és hogy tiszteletben tartsák a szülők kérését, nevelési szabályait. Esetleges ellenérzéseiknek, ne adj’ isten vitáiknak semmiképp se a gyermek előtt adjanak hangot.
Az „Amikor te voltál gyerek” és a „Te is felnőttél”- kezdetű mondatok felhangzásakor a szülők igyekezzenek türelmesen jelezni, hogy azóta sok idő eltelt, de ez nem jelenti azt, hogy minden régi értéket, módszert sutba kell dobniuk a nagyiéknak.
Aranyszabály tehát, hogy a nagyszülő közös, tartalmas együttlétet, szeretet és élményeket nyújtson az unokának. A nevelést pedig jobb, ha a szülőkre bízza!