Tisztelt Tanár Úr!
Egy elég összetett és több oldalról megvizsgálandó kérdéssel fordulok Önhöz, de talán így is tud nekem némi segítséget nyújtani. Tizenöt év – mások számára tökéletesnek tűnő – házasság után fél éve elhagytam a férjemet (amit elég nehezen viselt az első pár napban, hónapban). Van két kamaszkorú fiunk, tizenkét és tizenhárom évesek. Nagyon szófogadó, rendes, értelmes gyerekek, nagy sportszeretettel (fociznak elég szép teljesítménnyel).
A gyerekek is elég nehezen fogadták a döntésemet, de az első pár napban velem voltak, és megértették… Aztán történt valami: mind a két fiú visszament az édesapjukhoz, a megszokott körülmények közé (ami még nem lenne baj, hisz talán ott a legjobb nekik, és édesapjuk mindent tud biztosítani anyagi téren is). De azóta velem szinte nem is tartják a kapcsolatot, ha keresem őket, elutasítanak, nem beszélnek velem, sőt találkozni sem akarnak! A rokonok elmondása szerint egyáltalán nem hiányzom nekik. Az apukájuk már elég sokat segít, hogy változzon ez a helyzet, de hasztalan, fél év alatt mindössze kétszer láttam őket, illetve beszéltem velük személyesen. Pedig én nagyon szeretem őket, és mind ez idáig azt hittem, hogy ők is szeretnek engem (elég anyásak voltak, nagyon jónak tűnt a kapcsolatunk). Nem tudom, mit tegyek, sokan azt javasolják, ne keressem őket, majd jelentkeznek, ha elmúlik náluk az esetleges harag, de félek, hogy így még jobban eltávolodnak tőlem. Nekem rettenetesen hiányoznak, és nagyon el vagyok keseredve, hogy ez az állapot hosszú ideig is fennmaradhat.
Ha esetleg tudna segíteni abban, hogy mi lenne most a leghelyesebb (persze az ő érdekükben, mert nem szeretném, hogy sérüljenek lelkileg), kérem, segítsen!
Köszönettel:
Judit
| Te is kérdezhetsz az ismert gyermekpszichológustól. Dr. Ranschburg Jenőnek a www.ranschburg.hu oldalon írhatsz levelet! |
Kedves Judit!
A serdülő gyerekek – ha szüleik elválnak – hajlamosak arra, hogy a történtekért önmagukat okolják, és az ilyesmi nagyon kellemetlen következményekkel járhat. Az Ön fiai „szerencsére” megtalálták a „bűnöst”, akit felelőssé lehet tenni, így azután Önre haragszanak. Higgye el, ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy nem szeretik anyjukat, inkább azt a törekvést, hogy megbüntessék a személyt, aki a család összeomlásáért felelős. Persze az ilyen korú gyerekek nem láthatnak a mélyére egy házasság buktatóinak, mégis azt gondolom, nem ártott volna a fiaival hosszan beszélgetni, mielőtt a sorsdöntő lépésre elszánta magát. Most a gyerekek is becsapottnak és elhagyottnak érzik magukat, mi sem természetesebb, mint az, hogy apjuk mellé állnak, és az anyjuktól való elhúzódással deklarálják véleményüket. Ha legközelebb találkoznak, üljön le beszélgetni a fiaival; mondja el, mi vezette az elköltözéshez, és hangsúlyozza: nem a fiait hagyta el, „csak” a házasságát érezte folytathatatlannak. Mondja el azt is: boldog, ha látja őket, de nem akarja ráerőltetni magát fiaira. Ha sikerül feldolgozniuk a sérülést, amely érte őket, Ön mindig nyitott szívvel és boldogan fogadja közeledésüket.