A gyerek átalakítja az életet, és átformálja az anyát. Amikor először veszed a kezedbe a magatehetetlen csecsemőt, szinte megrohan a felelősség érzése, az a tudat, hogy csak te nevelheted fel őt, senki más. Hirtelen pótolhatatlan leszel. Kezdetben ez nehéznek tűnik, aztán később már az fáj, hogy már nincs is rád olyan nagy szükség.
– Maxim két és fél éves volt, amikor beadtam bölcsibe – meséli Berényi Grilla gyógytornász. – Akkoriban voltam várandós Szonjával, és dolgoztam is közben. Úgy éreztem, mindenkinek jobb lesz így. De nagyon nehéz volt az elszakadás, mert olyanok még most is, mintha a testem részei volnának. Pedig Maxim hat-, Szonja hároméves. Nehéz elengedni ezt a kisbabás korszakot, a közelségnek ilyen szeretetteli megtapasztalását. Pedig idáig is hosszú út vezetett, én magam lassan változtam közben. Mert ha az ember anya lesz, akkor semmi sem marad ugyanolyan, mindenhez újra kell idomulni, és ez nehéz tanulás, mert az egész személyiségnek kell fejlődnie közben. A kisfiamnál még úgy gondoltam, úgy helyes, ha minden glédában áll, a lakás tiszta, a gyerek ebédje percre pontosan kész van. Aztán hamar rájöttem, hogy bele kell törődnöm abba, hogy nem vagyok tökéletes, és nem érdemes ezzel stresszelni magam. Közben csodálatos volt figyelni őket, ráébredni, hogy olykor milyen kristálytisztán látnak rá a helyzetekre, hamarabb tudják, érzik, hogy türelmetlen és ideges vagyok, mint ahogy én magam rádöbbennék. Közben át kell érezni annak a felelősségét, hogy azt tanulják tőlem, amit látnak, és nem azt, amit mondok. Ezért úgy kell élnem, hogy ez a kettő összhangban legyen egymással. Rengeteget tanultam önmagamról, és nekik köszönhetem, hogy felismertem, milyen jó az, amit ők a tiszta lelkükből kigondolnak, amit még nem befolyásol a külvilág ezerféle hatása. Nemrégiben vitáztunk a férjemmel valamin. Nem volt ez hangos veszekedés, Maxim mégis megjegyezte, hogy vegyük elő a fényképalbumot, és nézzük meg, milyenek is voltunk régen…
| Berényi Grilla gyerekeivel, Szonjával és Maximmal |
Vajon jó anya vagyok?
| Rónyai Éva |
– Számomra a beteljesedés érzését jelenti az anyaság! Akartam, hogy megszülessen, nagyon boldog voltam, amikor Nicolát először a karomba vehettem, azóta vele növök, érek, változom. Minden annyira magától értetődő – meséli Rónyai Éva ingatlan-értékbecslő, aki egyedül neveli tizennégy éves fiát. – Persze jóval kevesebb idő jut önmagamra – vagy inkább semmi. Folyton az ő mondanivalóját hallgatom,
az ő dolgozataira készülünk, az ő meccseire sietünk… Folytonos lelkiismeret-furdalást okoz, hogy nem tudok elég időt tölteni vele. Mindig rohannom kell, mindig csinálnom kell valamit. Bevallom, már most félek attól az időszaktól, amikor végleg leszakad rólam. Még néhány év, és nem velem akarja megbeszélni a dolgait, nem velem akar moziba menni, még kevesebb időt fog otthon tölteni… Csak abban reménykedem, elég erős leszek ahhoz, hogy megálljam, ne telepedjek rá, engedjem élni a saját életét. Óvnám, védeném még a széltől is, ugyanakkor tudom, fontos, hogy önállóságra legyen nevelve. Hiszen nemsokára a saját életét fogja élni, neki kell döntéseket hoznia, saját családja lesz. Nehéz megtalálni a megfelelő egyensúlyt. Sokszor felmerül bennem, vajon jó anya vagyok-e, jól csinálom-e, amit csinálok, helyes úton járok-e. Igyekszem a legjobbat odaadni magamból, és bízom abban, hogy megtalálja a helyes utat.
Voltak nehéz döntések
– A gyerekeim születése meghozta a mindennapok értelmét, de én is átéltem a kezdeti nehézségeket – meséli Czigler Éva oktatásszervező. – Három lányom közül az első kettő teljes odaadást és figyelmet követelt. Úgy éreztem, folyamatosan szórakoztatnom kell őket. Aztán meglepetés volt Szilvi lányom nyugalma és derűje. Ezért jó, ha az embernek több gyereke van. A legkisebbik is ötéves volt már, amikor visszamentem dolgozni, így már kevés segítséggel is megoldottam a munka és az anyaság összeegyeztetését. Sokkal nehezebb időszak volt, amikor Zsófi kamasz lett. Gyakran előfordult, hogy alig beszéltünk egymással. Begubózott, tüskés volt, és persze azt várta közben, hogy szeressük.
Aztán egy nap írtam valami SMS-t, mert szemtől szemben már nem értettünk szót. Azóta visszataláltunk, és közelebb állunk egymáshoz, mint korábban. A legkisebb lányom közben továbbra is nyugodt és derűs maradt, szinte észrevétlenül esett át a kamaszkoron. Az anyaság azonban most sem csak öröm, a középső lányom például most hagyta ott az egyetemet. Kiderült, hogy inkább csecsemőgondozó szeretne lenni. Sokáig nem hittem el, hogy ezt komolyan gondolja, hiszen rendkívül okos lány. És jöttek a viták, mert számomra feldolgozhatatlan és érthetetlen volt, hogy valaki lemondjon egy olyan életről, amely szellemileg, anyagilag sokkal jobb lehetőségeket kínál. Sokat vitáztunk, de Veronika ragaszkodott az elképzeléséhez, és ez végül is az ő döntése, nem az enyém, bármennyire rosszulesik. Most bébiszitterkedik egy családnál. Boldog, hogy nap mint nap együtt lehet egy tíz hónapos kisbabával. Arra azért sikerült rávennem, hogy jelentkezzen egy olyan pályára – gyermekpszichológusnak –, ahol gyerekekkel foglakozhat majd, és használhatja az eszét is. De hogy végül merre indul, erről ma már csak a véleményemet mondhatom el, nem én döntök…
| Czigler Éva és lánya, Veronika |
Vendég a háznál?
A helyes út megtalálása azonban nem is olyan egyszerű. Attól a pillanattól fogva, hogy a gyerek öntudatra ébred, örök vitaforrás lesz, ki mit tehet meg, mihez van joga, hogyan kell végigmenni az életen. |